A Sto delat? (Mit tegyünk?) szentpétervári művészcsoport a tranzit.hu kortárs művészeti egyesület meghívására rendezte meg a tandráma és a közösségi színház módszereit alkalmazó Hová lett a kommunizmus? című darab budapesti adaptációját. A Jurányi Közösségi Inkubátorházban bemutatott előadást a Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola 2012. decemberi szemináriuma készítette elő, ahol a baloldali művészcsoport egyik tagja, Dmitrij Vilenszkij Tamás Gáspár Miklós segítségével vizsgálta a magyarországi (anti)kommunizmus állapotát.
Gondolom, Önök már megtaláltak a választ a Mit tegyünk?[1] kérdésre, de mi van a többi örök orosz kérdéssel: Kinek jó Oroszországban élni?[2] és Ki a bűnös? [3]
Hogy kinek jó Oroszországban élni? Ez egyértelmű. Akinek hozzáférése van a hatalomhoz. A Ki a bűnös? kérdés pedig a jobboldali populizmus kérdése. A mi kérdésünk baloldalról jön. Az előzőre persze mindig van válasz. Ezek természetesen a zsidók, a homokosok, a pedofilok, a bevándorlók, a kaukázusiak. Azért jó a Sto gyelaty kérdés, mert ez a folyamat kérdése, és a választ rá csak a gyakorlatban lehet megtalálni. Művészeti, filmes, színházi projektekben. Mellette publikálunk, újságot szerkesztünk.
Ma az az általános vélekedés alakult ki, hogy a kortárs művészet vagy érthetetlen, vagy provokatív. Hol pozicionálja magukat az orosz art szcénában? Van kapcsolat más hasonló formációkkal vagy légüres térben mozognak?
A Vojna, a Pussy Riot sikerei leginkább a médiabotrányokkal függnek össze. Nem lehet azt mondani, hogy a művészeti világban megalapozott lenne a sikerük. Ez médiasiker. Oroszországban mi elég ismertek vagyunk az ún. intelligencia körében, tehát olyan emberek körében, akik a priori disszidens pozíciót foglalnak el a putyinizmussal szemben. Az ő köreikben tudományosan szólva nagyon magas az ismeretségi és népszerűségi mutatónk, de mi eleve internacionalista művészként tekintünk magunkra.
Mint a világban folyamatosan utazó művész, Ön miben látja a fő különbséget a politikához, a politikai vitákhoz való hozzáállás tekintetében Nyugaton és Oroszországban?
A nyugati politikai világ a kritika eszméjéből táplálkozik, a társadalom az önkritika, a demokratikusan és valamiféle konszenzussal záródó vitákon keresztül megy előre, a nyilvánosság orosz tere a pozitív megerősítés elvén szerveződik. Leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy ha nem tetszik, ami itt megy, akkor húzz el, nem kell a kritikád. Nekünk támogatás és megerősítés kell. A független szubjektum diskurzusára soha nem volt igény Oroszországban, ezt mindig keményen elnyomták, de mégis vannak hagyományai, amit mi folytatni szeretnénk.
Mára már Oroszországban is elvesztette a művész azt a kitüntetett szerepét, amit korábban betöltött. Eljut-e a hatalomig az üzenetük ilyen trónfosztott állapotban? Nyilván az előadásaikra eleve olyan emberek jönnek, akik az Önök nézeteit osztják.
Igen, sajnos egy nagyon szűk réteget szólítunk meg. Nyugaton úgy látjuk, szorosabb az együttműködés a társadalom és a művészek között. Terjed az ún. community based art, a participation, de a társadalomra gyakorolt hatása akkor is erősen korlátozott. Mi azért olyan filmeket próbálunk csinálni, melyek minden előképzettség nélkül is érthetőek, a mainstreammel ellentétben az anyagainkhoz szabad hozzáférést biztosítunk, nincs viszont hozzáférésünk a széles népréteghez, mert ez már politikai kérdés.
De azért marginálisnak se érzik magukat.
2003 óta azért valamilyen szinten jelen vagyunk. Nyilván hegemóniára nem törtünk, de azt sikerült megmutatnunk, hogy egy igen széles spektrumot felölelő és meglehetősen radikálisan megfogalmazott kérdéskört lehet úgy artikulálni, hogy közben ne marginalizálódjunk.
A nemzetközi porondon is jelen vagyunk, bár azért is ér minket kritika, hogy mi úgymond a nyugatra termelünk, de ez ostobaság. Miért, az olajat, a gázt otthon adják el? Oroszországban teljesen leállt a termelés. Olaj és gáz van, amit külföldön értékesítenek.
És miért pont 2003-ban alakult ez a csoport?
Innen nézve már látjuk, hogy akkor sokkal nagyobb volt a szabadság, de akkor úgy gondoltak, hogy az új putyini retorika nyílt restaurációs pátoszával, a pravoszlávia – egyeduralom – népiség szentháromság meghirdetésével mindez a kapitalista cinizmussal leöntve olyan szintre ért, ami már elviselhetetlen. Amikor rájössz, hogy a pátriárka, az egyház első embere nem hisz Istenben, köpik rá, mert a pénzen és a hatalmon kívül semmi más nem érdekli, akkor tenni kell valamit, és bár nyilván bizonyos jelenségek meghaladtak minket, azért úgy gondoljuk, hogy megmutattuk az alternatíva lehetőségét.
Hogy harcolnak a hierarchikus oktatási rendszer ellen?
Az igazság az, hogy az elnyomottak az önszervezésre vannak ítélve. Nyilván nem tudom megváltoztatni a középiskolai történelemoktatást, de szemináriumokat, workshopokat, filmvetítéseket szoktunk szervezni, és a Hova tűnt a kommunizmus is egy fiatalokat bevonó tandráma, de mivel nincs hozzáférésünk a tömegmédiumokhoz, nyilván a megszólítottak köre se olyan széles, mint amilyen széleset szeretnénk. Valószínű, ez a maximum, amit el tudunk érni úgy, hogy nem engedünk a cenzurális kompromisszumoknak.
De akkor ezeket érzik.
A cenzúra egy tág fogalom. Az is cenzúra, ha elviszed a képeidet egy kiállításra, és elutasítják, de az is cenzúra, ha meg se hívnak, és az utóbbi sokkal keményebb, lényegibb. Az elutasítás aktusa egy kicsit nekem mindig spekulatívnak tűnik, mert tőkét lehet kovácsolni belőle. Számomra az a kérdés, hogy került egyáltalán oda a művész. Ez olyan, mintha megjelennék egy Putyinnak rendezett banketten, és ott jól megmondanám neki a véleményem. De hogy kerültem én oda? Mert Putyin bankettjére meghívó kell.
Ha jól értem, Önök nincsenek a meghívottak közt.
Nem, minket se Putyin-bankettre nem hívnak, se a Velencei biennáléra. Ez kicsit olyan, mint az NSZK-ban a berufsverbot, amikor a kommunista múlttal rendelkező emberek nem tölthettek be bizonyos posztokat. A hatalom számára a baloldali értékeket képviselő emberek nem szalonképesek.
Hogyan fér össze a kollektivizmus eszméje a mai kor emberének kettős törekvésével, minden áron egyéniségnek lenni és ugyanakkor egy csoporthoz tartozni?
A kollektivizmusnak van egy mai változata, ez a szingularitás egysége. Kicsit mint a minket befogadó Jurányi-ház szlogenje: függetlenül együtt. Számunkra nagyon fontos, hogy olyan együttélési, együttműködési formát találjunk, amelyben nem veszik el az egyén. A „mi”-ben nem veszik el az „én”. Ez praktikusan például annyit jelent, hogy soha nem a csoport nevét írjuk 1-1 produkció alá, hanem az azt létrehozó művészek, filozófusok, antropológusok, szociológusok nevét.
Logikusan adódik az előadással kapcsolatban a kérdés, hova tűnt a kommunizmus és eltűnt-e egyáltalán?
Jó a kérdés. A magáé, meg a mienk is. Hogy milyen lesz az előadás, az nekünk is kérdés. Mi csak a keretet adjuk, a történetek azoké a véletlenszerűen kiválogatott magyar fiataloké, akik játszanak. Számunkra azért különösen izgalmas pont itt bemutatni ezt a projektünket, mert Magyarországon sokkal erősebb az antikommunista hagyomány, mint más volt szocialista országban. Persze, nálunk is jelen van, különösen a patriarchális-konzervatív diskurzusban, de Oroszországban 2003-tól megjelent és felerősödött az újbaloldali mozgalom. A barátaink kifejezetten óvtak minket, hogy elfogadjuk a meghívást. Azt mondták, helyben agyon fognak lőni. Ehhez képest a próbafolyamat nem ezt igazolja. Lehet, hogy itt se tűnt el annyira, mint azt sokan szeretnék. És különben is, az, ami a Szovjetunióban volt, annak semmi köze a kommunizmushoz. Az államkapitalizmus volt. Ma már tudjuk, hogy a fasizmus és a kommunizmus konfliktusa nélkül nem lehet megérteni, miért olyan brutális formában valósult meg mindaz, amit szovjet történelemnek nevezünk, ahogy nem lehet megérteni a XX. századi kapitalizmus brutalitásának rendszerkritikája nélkül sem. Elég, ha csak megnézzük, ki robbantotta ki az I. világháborút. Talán a kommunisták? Számunkra a kommunizmus nem egy konkrét rendszer, hanem az emberi lény alapvető vonása; egy olyan utópisztikus rendszer, ami meghaladja a bináris oppozíciókat, felszámolja az elidegenített munka és a tőke közötti ellentétet. Ne legyünk képmutatók: nagyon sok közös van a kereszténység és a kommunizmus eszméje között. Tulajdonképpen az egész európai civilizáció ezekből az eszmékből nőtt ki. De erre persze nagyon kevés ember gondol.