A három kiváló író - Adam Mickiewicz, Alekszandr Puskin és Tarasz Sevcsenko – műveiben kitüntetett helyet foglal el az Oroszország mint birodalom ideája, illetve maga Szentpétervár, amely az Orosz Birodalom szimbólumaként jelenik meg a „saját” és az „idegen” relációjában. Oroszország mint a hatalom ágendája, Oroszország mint birodalom, Oroszország mint az orosz pravoszláv lelkület megtestesítője – ezek az eszmék mindhárom költő munkásságának alapkövét képezték. Ebből a szempontból pedig Szentpétervár a legfontosabb, Oroszországhoz kapcsolódó toposz.
Több irodalomtörténész is próbálkozott már több ízben, hogy bemutassa ezt az Oroszország-képet, amely Mickiewicz műveiben áll a legfontosabb helyen. Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy ez a birodalmi Oroszország-kép igen gyakran áll szemben az Európáról és a Nyugatról kialakított képpel (Európa mint nyugat, Oroszország mint kelet). Eligiusz Przechodzki így ír erről: „Mickiewicz Európa-koncepciója a Nyugat, Lengyelország és Oroszország alkotta sajátos triász közt zajló közeledési-távolodási játékon alapszik. A költő életében több stádiuma is volt ennek a koncepciónak, különös tekintettel arra a kitüntetett helyre, amelyet Oroszország foglal el benne.”[1]. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy Oroszország birodalomként való felfogása nem csak a XIX., hanem a XX. század társadalmi sajátosságainak megértésében is nagy segítséget jelent. Innen nézve igencsak figyelemre méltó Ola Hnatiuk Búcsú a birodalomtól. Ukrán értekezések az identitásról című műve, amelyben a szerző a következőképp ír a másikról: „ Az identitásról szóló európai diskurzusban elég gyakran Oroszország foglalja el a Másik helyét, amely különböző módokon szorul ki az „európaiságból”. A negatív konnotációval bíró „ázsiai” meghatározást még a XVI. században aggatták Oroszországra; fontos szerepet kellett játsszanak a tradíció kialakulásában a lengyel források, amelyekben a Moszkvai Cárság az ázsiai és a barbár szinonimájaként jelenik meg, és fenyegeti a keresztény Európát…Oroszország számára viszont Európa lett ez a legfontosabb Másik, akivel szemben meghatározta önmagát. Ez a jelenség ugyanannyira érinti a XIX. századot, amikor parázs vita folyt a szlavofilek és az okcidentalisták között, mint a XX.-kat. A Szovjetunió szétesése után rendkívül megélénkült az orosz identitásról szóló vita, mivelhogy igencsak aktuálissá vált a Nyugathoz és a modernséghez való viszony, amelyet újfent az ország belső problémájaként kezeltek. A vitában a régi érvek és sztereotípiák is visszatértek, de újak is helyt kaptak”.[2] Szentpétervár elég különleges helyen áll az orosz kultúrában, és az orosz birodalmi mítosz kialakulásában. A XVIII., XIX., és XX. századi orosz írók szüntelen visszanyúlnak a város képéhez, amely egyfelől a megújult ország, az európaiság szimbóluma, másfelől viszont a hatalmas birodalomé. Mégsem lehet azt állítani, hogy Szentpétervár képe egységes lenne az orosz irodalomban.
Szentpétervár mítosza nem rögzült, szerzőktől függően váltakozik, negatív és pozitív kontextusban is megjelenik. A város a képek sokszínűsége ellenére elszakíthatatlanul összetartozik az impérium képével, sokféleségével az egész országot, annak vonásait, fejlődését testesíti meg; éles ellentétben állva így Moszkvával, amely számos orosz írónál a múlt, a régi jó patriarchális rendszer, az arany kupolák, a szamovárok és társaik megszemélyesítője.
Szentpétervár mítoszát azonban nem csak az íróknak köszönhetjük. Kialakulásában jelentős szerepet játszottak az olyan emberek is, akik nem voltak közvetlen kapcsolatban a birodalommal (utazók, diplomaták), és az olyanok is, akik úgy hitték, hogy szorosan hozzátartoznak (valamely orosz uralom alatt álló társadalom részei voltak), és egyszerre álltak szemben az állammal, és az azt szimbolizáló várossal. Őket az anti- igekötővel lehetne definiálni, antiimperialisták, antiszentpéterváriak…
Ha úgy vizsgáljuk Szentpétervárt, mint az orosz birodalom megtestesítőjét, automatikusan megjelenik a „saját” és az „idegen” problematikája azoknál az íróknál, akik maguk is Oroszország mint birodalom befolyása alatt álltak.
Ilyen szempontból rendkívül érdekesnek ígérkezik Adam Mickiewicz Ősök című műve harmadik részéből Függeléknek, Alekszandr Puskin A bronzlovasának és Tarasz Sevcsenko Álmának az összehasonlítása. Mickiewicz, Puskin és Sevcsenko kutatói nem egyszer tettek kísérletet a fent említett művek összehasonlító elemzésére, mégpedig két szemszögből. Egyrészt Mickiewicz és Puskin személyes kapcsolatára, és Sevcsenkóra gyakorolt közvetlen hatásukra koncentráltak, másrészt pedig munkásságuk tipológiai hasonlóságaira; arra, hogy mindhármuknak különleges szerepük volt saját nemzeti irodalmuk fejlődésében. Az erre irányuló kutatások még a XIX. századra nyúlnak vissza, Józef Tetiak [3], Włodzimierz Sapowicz [4], majd Bohdan Łepki [5] foglalkozott a témával. A problémakör jelen van a lengyel, az orosz és az ukrán irodalomtudományban is; érdemes górcső alá venni Włodzimierz Poczynaiło tanulmányait a témában.[6] Már Pantelejmon Kulis is összehasonlította és szembeállította egymással Puskin és Sevcsenko műveit.[7] A két szerző szövegeit azonban nem csak tartalmi, hanem poétikai szempontból is érdemes megvizsgálni. Bár mindkét esetben tipikus romantikus költeménnyel van dolgunk, abból a szempontból mégis tökéletesen különbözőek, hogy mit tartanak céljuknak. Természetesen a felét sem említettem azoknak az íróknak és munkáknak, amelyek az irodalom ezen területével foglalkoznak, de úgy gondolom, ez nem is tisztem.
Első pillantásra is rögtön szembeötlik az a tendencia, hogy általában vagy Mickiewicz és Puskin, vagy Mickiewicz és Sevcsenko műveit hasonlítják össze, azonban Okszana Zabuzskón kívül[8] senki nem vizsgálja együtt a három a költőt, pedig olybá tűnik, hogy egy ilyen elemzés segítségével sokkal jobban nyomon lehetne követni a jól látható összefüggéseket egyrészt a Függelék és az Álom, másrészt a Függelék és a Bronzlovas között, nem is beszélve azokról az összefüggésekről, amelyek bármilyen más elemzés esetében elsikkadnak.
Jelen tanulmányban a három, már említett szerző műveivel kívánok foglalkozni, bár, hogy egyes kérdéseket jobban megvilágítsak, más szövegeket, publicisztikákat, prózákat is felhasználok, melyek szerzői így vagy úgy, de foglalkoznak az Oroszország-, a Szentpétervár-, vagy birodalomképpel.
Mickiewicz és Puskin „szövegdialógusa”
Egyértelmű, hogy Mickiewicz, Puskin és Sevcsenko birodalom felfogása különböző volt. Mint ahogy azt, Szentpétervárról szólva, Mikolaj Rjabcsuk is nagyon helyesen megállapítja, abból kifolyólag, hogy a város az ukránság (és a lengyelség – T.D.) szemében ellenséges birodalmi státusszal bírt, a lengyel és az ukrán költő számára mindig is idegen maradt.[9] A birodalom és Szentpétervár képe nem csak az említett szövegekben jelenik meg. Mindhárom szerző több ízben is visszatér a témához – pályafutásuk különböző korszakaiban, és más-más irodalmi műfajban. Leginkább Mickiewiczre és Sevcsenkóra jellemző ez. Az alábbi munka egyik célja az is, hogy bemutassa, hogyan változik Szentpétervár és Nagy Péter ábrázolása az irodalmi műfajok függvényében.
Mickiewicz, figyelmen kívül hagyva Puskinnak való személyes, baráti viszonyát, attól tartott, hogy a Függeléknek nem lesz pozitív a fogadtatása, ezért Muszka barátaihoz fordult, hogy ezzel az előzékeny formulával mintegy kimentse a Szentpétervárra és a birodalomra vonatkozó nézeteit. Éppen ezért nagyon igyekszik, hogy elválassza a hatalmat (a birodalmat és a cárt, aki az államot testesíti meg) a szívéhez közel álló emberektől, azoktól, akik úgy gondolkodnak, mint ő, és akik szenvednek az oroszországi türannoszi körülményektől.
Most, világ, kiöntöm még e méregpoharat,/Mar és éget a beszéd, hangom is sajog,/Mert keserű könny és vér, mert hazámból fakadt,/Marja, égesse, de ne szívetek: láncotok.
Bella István fordítása
A lengyel költő arra számított, hogy magatartása megértésre lel orosz barátja és pályatársa, Puskin részéről, aki közel állt hozzá, és ugyanolyan romantikus lázadó volt, mint ő. Ezért szövi bele Puskint a Nagy Péter emlékműve című művébe:
Két ifiú állt az esős estvében,/Egy köpeny alá bújva, kéz a kézben
Bella István fordítása
A problémát az jelenti, hogy a „kabát” ugyan közös volt, de nem „egy”, hanem az egyiknek „sajátja”, míg a másiknak „idegen”. Mindketten ugyanannak a birodalomnak voltak az állampolgárai. Mickiewicz természetesen antiimperialista, Puskinnak viszont az orosz birodalom egy magától éretetődő, jogerős állam, amely nem képezi vita tárgyát. Mindez azt jelenti, hogy az együttérzés és a megértés, amelyre Mickiewicz számított, lehetetlen.
Éppen ezért jelenik meg A bronzlovas, mintegy válaszként a lengyel zarándoknak. Puskin nagyra értékeli lengyel kollégája költői tehetségét, azonban a szöveg tartalmával nem érthet egyet. A mickiewiczi szöveggel való polémiát már maga a szerző ajánlása is nyomatékosítja, amely egyben gyakorlatilag a poéma közepébe is vezeti az olvasót. Lehetséges, hogy Puskin tudat alatt igyekszik pontatlan tényközlésen kapni Mickiewiczet, hogy így fejezze ki egyet nem értését a lengyel költő nézeteivel. „Mickiewicz gyönyörű versben festette le a szentpétervári árvizet megelőző napot. Csak az a kár, hogy pontatlanul. Nem volt hó, és a Névát sem fedte jég. A mi leírásunk hitelesebb, bár hiányoznak belőle a lengyel költő élénk színei.”[10]. Arról, hogy a poéma, és a benne lefestett Szentpétervár kép mennyire vitaindító, Klaus Zernack kommentárjában olvashatunk, amely a Lengyelország és Oroszország (Polska i Rosja, 2000), monográfiában jelent meg, Szentpétervárról szól, és éppen a fent említett puskini idézetre reagál: „ablak Európára”… amely vadrezervátumokból nőtt ki, és mostanra csak azért is mítosszá tették, mintha a vizionáló uralkodójának akaratából született zseniális alapító aktus lenne. Ez Alekszandr Puskin „A bronzlovas” című poémájában jelenik meg a legszuggesztívebben.[11] Puskin pont ezt a birodalom iránti hűtlenséget nem tudta megbocsátani Mickiewicznek. Az orosz költő számára Oroszország civilizációs missziója és a szláv földek egyesítésére irányuló törekvései is felbecsülhetetlen értékűek voltak. Képtelen volt megérteni, hogy Mickiewicz, aki nagy népszerűségnek örvendett, és orosz udvari körök barátságát élvezte, miért kardoskodik az impérium széthullása mellett.
Meg kell jegyezni, hogy nem csak A bronzlovasban jelenik meg Puskin reakciója a lengyel szabadságvágyra, ennél jóval kategorikusabban fejezi ki véleményét az Oroszország rágalmazóihoz (1831) című versében. A mű közvetlenül a lengyel felkelés hatására született, az orosz költő igencsak határozottan festi le a szent szláv unióval szembeni nézeteit.
Miért zajongtok úgy, világszónoki szájak?/Miért sújtja átkotok folyton orosz hazámat?/A litván felkelés – talán az háborít?/Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok;/Régi, házi vita, sorskérdés ez, s tirátok/A megoldás soha, sehogy sem tartozik.
Szabó Lőrinc fordítása
Puskin közvetlenül inti Mickiewiczet, a történteket nem „lengyel felkelésnek”, hanem „litván forrongásnak” titulálja. A szerző Mickiewiczhez, nemzetképéhez, a költőhöz, a vezérhez fordul, aki egész népe nevében beszél. Puskin álláspontja teljesen egyértelmű:
A hű orosz, a kérkedő-víg/Polyák állja-e a sarat?/A sok szláv folyó az orosz tengerbe ömlik?/- Ez a kérdés -, vagy elapad?
Szabó Lőrinc fordítása
A lengyel messianizmus koncepcióját is kritizálja, intelmeket intéz Mickiewicz szövegeihez. Ebből a versből jól látszik, hogy Puskin meg van győződve arról, hogy Oroszország különleges helyet foglal el a szláv népek között, bár ez nem az a fajta demokratikus messianizmus, amely fellelhető Mickiewicz program műveiben (A lengyel nép és a lengyel zarándokság könyvei), vagy Mikola Kosztomarov szövegeiben (Az ukrán nemzeti lét könyvei). Puskin értelmezésében Oroszországnak az a szerepe, hogy egybegyűjtse a szláv földeket. Éppen ezért totálisan ellentétes nézeteket vall Napóleon szerepét és a történelemben elfoglalt helyét illetően. Jól tudta, hogy micsoda reményeket fűztek a lengyelek a francia imperátor nevéhez, de felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy pont hogy Oroszország volt az, amely megszabadította Európát Bonapartétól.
…A dölyfös zsarnokot, s a szégyent,/Amelybe titeket tiport?/Tán azért, mert itt dőlt pokolra/A királyságokat sújtó Veszedelem,/A mi vérünk adtuk, hogy Európa/Békés, becsületes és szabad föld legyen?
Szabó Lőrinc fordítása
Egy ilyen helyzetben rendkívül nehéz konszenzusra jutni, mivel a szerző teljesen más nyelvezetet használ, és ugyancsak különböző a történelemfelfogása is. Nem az a probléma, hogy valaki valakit megsértett, vagy megbántott, hanem, hogy a két költő abszolút más világnézeti síkon mozog. A vers végkifejlete kiválóan rámutat arra, hogy mennyire naiv elképzelés volt Mickiewicz részéről, hogy megértést vagy támogatást várjon orosz kollégájától, aki teljesen tudatosan a birodalom pártján állt, és annak érdekeit védte. Az utolsó néhány sor a lengyel felkelésről alkotott véleményének és a lengyel költőhöz fűződő barátságának kvintesszenciája:
Csak küzdjetek, szónoki szájak,/Ránk uszított fiaitok:/Van helye még orosz hazámnak/Számukra – a régi sírok!
Szabó Lőrinc fordítása
Figyelemre méltó ebből a szempontból a Borogyin évforduló (1831) című vers is, amely szintén a lengyel felkelés gyümölcse. Ugyanaz a hangulat, ugyanaz a világnézet jelenik meg benne. Főleg akkor válik érdekessé, ha ukrán szemszögből olvassa az ember:
Vigyük erődeink? Hova?/Limánig-e, a Bug mögött tán?/És kié lesz Volhínia,/S mit ránk hagyott örökbe Bogdán?/A lázadó jogok heve/Litvániát elveszi-e?/Városaink őse, időtlen,/Aranyfejű, öreg Kijev/Sírjai szentélyét hűtlen/Varsóval hogy békíti meg?
Lothár László fordítása
Meglepő a vers geográfiája, a szerzőnek láthatóan semmi kétsége afelől, hogy milyen történelmi szerepet szolgál az ilyen elhelyezkedés. Az első és a második sorban Puskin a sír toposzt alkalmazza. Ez egyfelől tekinthető a történelemhez intézett szónoklatnak, másfelől viszont lehet intés is a lengyel kultúra és Mickiewicz Ősökje felé.
Az idézett szövegek rengeteg elemét mutatják be a szerző gondolkodásmódjának, a történelemhez és saját korához való viszonyának; kiválóan illusztrálják a „saját” és az „idegen” puskini tengelyét. Nincs is ebben semmi furcsa. A költő elmondja gondolatait, érzéseit, viszonyát mindahhoz, ami körülötte történik. Az meg már más kérdés, hogy milyen hatással volt mindez a társadalomra.
Puskin számára teljesen természetes volt, hogy a Kaukázus és Lengyelország is a birodalom része, és hogy Szentpétervár a Nagy Novgorod földjein jött létre. A hazája volt, amelyre büszke volt, és úgy vélte, hogy mindenkinek boldognak kéne lenni, aki egy ilyen hatalmas államhoz tartozhat. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem Puskin személyes meggyőződése volt ez, ezen alapult az orosz arisztokrácia, amely nem értette, hogy miért törekszenek arra a lengyelek (és az összes többi nép), hogy saját államuk legyen, és közben feltételezték hogy a Lengyel Királyság autonómiája elegendő ahhoz, hogy lehűtse az önállósodási ambíciókat.
A birodalom egyik legjellemzőbb vonása, hogy asszimilálni akar mindent, ami hasznos lehet számára. Éppen ezért rengetegen akartak valamilyen fontos helyet elfoglalni a birodalomban, vagy leginkább Szentpétervárott. Teljesen természetes és elterjedt jelenség volt ez. De a nemzeti törekvések konszolidációja érdekében muszáj volt beszélni e folyamatok egyértelmű hátrányairól is. Mind a lengyel, mind az ukrán szerző górcső alá veszi ezt az asszimilációs folyamatot.
A főváros és a vidékkomplexus
Sevcsenkónak, akárcsak Mickiewicznek, a birodalom az idegent jelentette. Könnyedén megfigyelhető, hogy mennyire közel állnak a lengyel szövegek az ukránokhoz. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy életrajzaik különbözőek, sőt az is, ahogy saját képüket, „autóportréjukat” megfestik, világnézeti meggyőződésükre támaszkodva. Puskin, Mickiewicz és Sevcsenko is a jövő nemzedékeinek alkotta meg portréját, életrajzát, névjegyét, mivel tudatában voltak annak, hogy gondolataiknak nem csak kortársaik, hanem az utódok körében is lesz visszhangja. Érdekes ilyen szempontból Eligiusz Szimanis Adam Mickiewicz. Önlegendák teremtése[12] cím könyve. Azt pedig, hogy Sevcsenko írói önképének milyen különleges aspektusai vannak, Georgij Garbovics vizsgálta.[13] Sőt, az utóbbi időben Puskinról is egyre többet írnak ilyen kontextusban. [14]Mivel Szentpétervár volt a főváros, ha valaki sikeres akart lenni, oda kellett mennie. Egyesek, mint például Gogol, szándékosan mentek a városba, míg mások, mint Sevcsenko, egyszerűen odakerültek. Meg kell jegyezni, hogy Mickiewicz, csak úgy, mint Sevcsenko, nem saját akaratából települt Szentpétervárra. Hiába voltak sikeresek, mégis „idegenek” maradtak a városban. Viszont Szentpétervár lett a karrier és a siker helyszíne Mickiewicz és Sevcsenko rengeteg kevésbé tehetséges, ám jóval amíciózusabb földijének. Mickiewicz úgy tekintett Pétervárra, mint a városra, ahol sikereket lehet elérni. Legékesebb példája ennek a Pan Tadeusz. Telimena is Szentpétervárra akarja küldeni a fiatal Tadeuszt, hogy ott élettapasztalatot szerezzen, és férfivá érjen. Ki is mutatja, hogy mennyire el van ragadtatva a várostól, amely monológjaiban mintegy refrénként tér vissza. Ez a példa tökéletesen mutatja be azt a sikermodellt, amelyet a fiatalok olyannyira meg akartak valósítani, miután vidékről Szentpétervárra kerültek. A fiatal Tadeusz előtt két lehetőség áll, annak megfelelően, ahogy Telimena szőtte az ifjú jövőjét. Vagy földműves lesz:
Azt gondolod, a javát szolgálnád, ha ebből/a fiúból parasztot csinálnál
Rónay György fordítása
Vagy elmegy Szentpétervárra, hogy a nagynénje segítségével karriert csináljon:
Vagy tudod, mit? Még jobb Pétervárra! Éppen/ott leszek alighanem magam is a télen/pöröm miatt. Beszéljük meg, hogy mit csináljon/a fiú. Nekem van ott némi befolyásom,/a karriernek pedig ez a legjobb útja./Általam a legelső házakba bejutna
Rónay György fordítása
Miután elismerést szerzett, teljesen más emberként térhet majd haza.
Az akkori helyzetben Telimena álláspontja tűnt a legéletképesebbnek:
s ha így néhány fontosabb személy megismerte,/kap hivatalt, rendjelet. Azután, ha kedve/tartja, visszavonulhat szépen otthonába./Így kellő súlya lesz, s a világot is látta.
Rónay György fordítása
Azok, akik eljutottak a fővárosba, a karrier és az asszimiláció perspektívájával találták szemben magukat. Ez annyit jelentett, hogy elvesztették gyökereiket és nyelvüket. Jól ismerték ezt a modellt Ukrajnában is, nem egyszer meg is jelenik az ukrán irodalomban.
Itt kell megemlíteni Mikola Gogol tragikus életét, aki arra vágyott, hogy az orosz arisztokrácia része lehessen, mégis vereséget szenvedett. A témát kiválóan feldolgozza Drużnikow már említett műve. [15]
Hol és miért volt pozitív mégis Szentpétervár képe Sevcsnkónál?
Másrészről viszont Szentpétervár adta meg Sevcsenkónak a szabadságot, a Szépművészeti Akadémiát, Karol Brjulov műtermét, vagyis mindazt, ami a költő gazdag személyiségét alakította. Ha Sevcsenko pozitív Szentpétervár-élményeit nézzük, azok mindenek előtt az Akadémiával, a tanárával, Karol Brjulovval, a festészettel és a művészettel függenek össze. A főváros leginkább az Emlékiratokban jelenik meg „elit” városként: Miért ne hihetném, hogy ha Szentpétervárott leszek, még akkor is, ha télen érkezem, szívemnek kedves arcokat fogok látni, meglátom csodálatos Akadémiámat, az Ermitázst, melyhez még sosem volt szerencsém, meghallom a varázslatos operát. Ó, mily’ édes, mily’ kimondhatatlanul édes hinni ebben a gyönyörű jövőben! Közömbös, rideg hitetlen lennék, ha nem hinnék ebben a csodálatos istenségben, ebben a varázslatos reményben!” [16]
Ugyanígy ábrázolja Szentpétervárt a Művész című regényben is, bár ott egy teljesen más hangulatú várossal találkozunk. Az elbeszélő, aki igen közel áll a szerzőhöz, a következőket mondja: „A pétervári nyáréjszakákat általában az utcán, vagy valamelyik szigeten töltöttem, a leggyakrabban az Akadémiánál lévő partszakaszon. A legjobban az a rész tetszett, ahol, ha szép volt az idő, a Néva, mint egy hatalmas tükör, visszaverte a Rumjancev Múzeum gyönyörű kapujának minden apró részletét, a Szenátus épületének sarkát, Leaval grófné házának vörös függönyeit…Szerettem nyaranta a Troicki-hídról köszönteni a napkeltét. Csodás, fenséges kép!”. [17]
A regényben teljesen más fényben jelenik meg Szentpétervár, mint a Kobzosban, itt leginkább a bohém művészélet, a nyájas, tisztaszándékú emberek városa, akik a művészettel élnek a művészetért. Készek segíteni egy tehetséges gyermeknek, hogy megvalósíthassa az álmait. A Kobzosban egy másik ideológiai szólam, egy másik társadalmi perspektíva dominál. Az Álom ösztönösen íródott, így lett a Három év című ciklus ideológiai alapja. Nagy a különbség a Kobzos és az Emlékiratok narrátorai között, ha a Kobzos elbeszélője egy demokratikus hallgatósághoz szól, és a nép nevében lép föl, akkor az Emlékiratoké a művészetet és a romantikát képviselő művészlélek: „Mégis furcsa ez a hihetetlen erővel történő hívás. Tudtam jól, hogy a festészet lesz jövőbeni hivatásom, a mindennapi kenyerem. Ahelyett azonban, hogy megismertem volna ennek legmélyebb titkait, főleg egy ilyen tanár mellett, mint a halhatatlan Brjulov, elkezdtem verseket írni, amelyekért senki nem fizetett egy garast sem, és amelyeke megfosztottak szabadságomtól, amit a jövőben ez emberfeletti, hatalmas erő ellenére is vissza fogok szerezni. Néha már arra is gondolok, hogy kiadom ezeket a sírnivaló, nyomorúságos gyermekeimet (természetesen álnéven). Tényleg furcsa ez a megfékezhetetlen hívás.”. [18]
Úgy vélem, hogy a dolgok ilyen állása abból is fakad, hogy Sevcsenkónak semmiféle kapcsolata nem volt a nyugati kultúrával. Tervezett egy alkotói utat Rómába, de a politikai helyzetre való tekintettel ez nem valósult meg.
Fordította: Németh Orsolya
Lábjegyzetek
1 Przechodzki E. , Echa Polskiej historiozofii romantycznej w piśmiennictwie rosyjskim, Lublin, 1994, 27.
2 Hnatiuk Ola, Pożegnanie z imperium. Ukraińskie dyskusje o tożsamości, Wydawnictwo Marii Curie-Skłodowskiej, Lublin, 2003, 51.
3 Tretiak Jozef, Ślady wpływu Mickiewicza i Puszkina, Pamiętnik Wydziału filozoficzno-historycznego, 1889; Tretiak Jozef, Puszkin i Rosja, Przegląd polski 1889// Mickiewicz i Puszkin, Studia i szkice, Warszawa, 1906
4 Spasowicz Włodzimierz, Mickiewicz i Puszkin przed pomnikiem Piotra Wielkiego. Dwa odczyty wygłoszone w Krakowie w dniach 14 i 15 Marca 1886, Lwów, 1887
5 Lepkyi Bohdan. Pod pomnikiem Piotra I. Nadbitka z tomu XVII Prac Polskiego Towarzystwa dla badań Europy Wschodniej i Bliskiego Wschodu . t. Puszkin, 1837 – 1937, Harkiv, 1939
6 Poczynaiło Włodzimierz, „Sen” Szewczenki a Mickiewiczowska i Puszkinowska wizja Petersburga// Studia Polono-Slavica-Orientalia. Acta litteraria, I, Wrocław, 1974.
7 Нахлік Євген. Зіставлення і протиставлення Шевченка і Пушкіна в рецепції П. Куліша// Київська старовина № 3, 1999, 27 – 45.
8 Забужко Оксана, Шевченків міф України. Спроба філософського аналізу, К, Факт, 1998
9 Рябчук Микола, Від Малоросії до України. Парадокси запізнілого націєтворення, К., Критика, 2000, 79.
10 Puszkin Aleksandr, Jeździec miedziany, Autorskie przypisy // Dzieła wybrane, T.2 poematy i baśnie, 1954.
11 Zernack Klaus, Polska i Rosja, Wiedza Powszechna, Warszawa, 2000, 280 – 281.
12 Szymanis Eligiusz, Adam Mickiewicz. Kreacja autolegendy, Zakład narodowy im. Ossolińskich. Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk, 1992
13 Грабович Григорій, Шевченко якого не знаємо, К., Критика, 2000.
14 Drużnikow Jurij, Mity rosyjskie: od Alexandra Puszkina do Pawlika Morozowa, Warszawa, czytelnik, 2000.
15 Drużnikow Jurij, Mity rosyjskie: od Alexandra Puszkina do Pawlika Morozowa, Warszawa, Czytelnik, 2000.
16 Szewczenko Taras, Pamiętnik, Czytelnik, Warszawa, 1952, 45.
17 Szewczenko, Taras, Artysta, Wydawnictwo Lubelskie, Lublin, 1975, 6.
18 Szewczenko Taras, Pamiętnik, 56.