Szláv-germán orvosi tragifarce
Ez nem színdarab, hanem dalszövegek gyűjteménye, szavalásra való. Ami le van írva – a címeken kívül –, azt mind el kell mondani, az egész mind szöveg.
Világosan meghatározott alakok nincsenek benne, kivéve a Lelket, a Halott Tolvajt és az Ékszerészt. Fogalmam sincs, hány orvos, nő, öregasszony, a meggyilkolt tolvajnak hány cimborája van a kórusokban. Nekem ezek csak hangok a sötétben, az éjszakai sötétben. Eléneklik a magukét, és elhallgatnak. Ezen kívül kotkodácsoljanak a tyúkok, és vonítsanak a kutyák. Így hallottam.
Andrzej Stasiuk
KÓRUS
Fogtak egy jó nagy autót, és nekivezették a kirakatüvegnek.
Összeszedték az aranyat, az ezüstöt, a briliánsokat, és visszatértek félvad keleti városaikba. „Nézzétek! Nézzétek! Jönnek visszafelé!” Így szóltak a lányok, akik rájuk vártak, akik az elkötött kocsikban hozott parfümjükre, csillogó ruhájukra és bőrfoteljeikre vártak.
Csak ezután vették észre őket a láncra kötött kutyák, a félvad keleti városokra vigyázó kutyák.
Kinn hagyták nyitott autóikat a terek közepén, az utcák közepén, és hazamentek a lányokkal, az éjszaka fekete semmijébe.
Reggel azonban félelem szállta meg őket. Ezért aztán óvatosan kilopakodtak, visszaszálltak autóikba, hogy körbefurikázzák a keleti városok utcáit. Mint a régi nomádok – folyton mozgásban, bandában körbeszimatolva.
Tárgyakra vágyó koldusok, hisz mindig másoké volt a tulajdon, sose az övéké.
Szórakoznak, benzint tékozolnak. Rettegésükben szűk körbe tömörülnek, nehogy szem elől veszítsék egymást. Utánozzák a nagyvilág tévéműsorait keleti városaikban, régi sátrakhoz hasonlatos házaikban.
Briliánsokat hoznak nyugatról, hisz ott más sincs egyéb.
Autókat hoznak, mert a keletnek semmi másra nincs szüksége a nyugattól.
Az autók Mongólia homokjában végzik be pályafutásukat.
Boldog a Mercedes, mert növelnie kell a termelést.
Az Audi is boldog, meg a BMW is, mert a moldvai cigánykirály fia X5-ös modellt használ.
De a legboldogabb a Mercedes, mert roncsai héjként borítják be Albánia szép testét.
Loptak egy jó nagy autót, és nekivezették a kirakatüvegnek.
Összeszedték az ezüstöt meg az aranyat, és visszatértek álmos keleti városaikba.
Egy nap a tulajdonos kihajolt az ablakán, és egyiküket agyonlőtte.
Képtelenek voltak ezt elhinni. Hiszen a dolgokból, a briliánsokból meg az autókból annyi volt, hogy úgy látszott, mintha gazdátlanok volnának, kihajítottak, fölöslegesek, mintha nem kellenének senkinek, mintha közösek lennének.
Azután a sötétben csapatba gyűltek, egymás zihálását hallgatták, ezt suttogták:
Láttad, lőtt…
Láttad, képes volt gyilkolni…
Ezt nem felejtjük el…
Ezt tanulták az iskolában…
Kölyökkorától nevelték fel a kutyát…
Aztán meg kellett ölniük…
És aztán le kellett nyúzniuk…
Ha nem parancsolták volna meg nekik, akkor nem ölték volna meg…
De ha parancsra mindent megcsinálnak…
Nem csinálnak semmit élvezettel…?
Élvezettel hallgatják, amint parancsolgatnak nekik…
És neki ki parancsolta…?
A kötelesség parancsolta…
Biztosan meg volt írva valahol, hogy neki szabad…
Vagy muszáj…
Muszáj neki, muszáj, nincs mit tenni…
Ezt nem felejtjük el…
Ezt az anyatejjel szívja magába az ember…
És aztán a vérükben marad egy életen át…
Mi lesz most velünk…?
Hová menjünk…?
Honnan vegyünk briliánsokat…?
És autókat…?
Menjünk el a ruszkikhoz…
Nekik nincs autójuk…
Van, de kevés, és vigyáznak rá…
A ruszkik rögtön ölnek…
A ruszkiknál sose lehet tudni…
Lehet, hogy egyszerűen csak nincs kedvük…
És ha kedvük támad, unalmukban is ölnek…
Vagy szórakozásból…
Vagy azt mondják, hogy eredj innen…
Mert azt hiszik, hogy nekik mindent szabad…
Hogy mindegy, mit csinálnak…
Mert úgyis ugyanúgy lesz, mint azelőtt…
Hogy úgy lesz, ahogy mindig is volt…
Ezért van olyan kevés autójuk…
Ezért kell nekik sok lopott kocsi…
A lopott jobb nekik, mint a sajátjuk…
Igen, a sajátjuk a francnak se kell…
Rögtön elromlik…
Bár próbálkoztak…
Bár másoltak…
Bár ugyanolyanokat csináltak, azok mégis rosszabbak lettek…
Ott minden elromlik, és állandóan újakat kell behozniuk…
Azt hiszik, hogy ha behoznak, attól valami változik…
Igen…
De ha ruszki vagy, akkor nem lőnek…
Félnek a ruszkiktól…
Mint a világon senki mástól…
Ezt nem felejtik el…
Az összes autót odaadnák…
Megörülnek, ha egy lopott mercit látnak Moszkvában…
Vagy egy BMW-t Péterváron…
Óóó, a ruszkik lopták el, mondják…
Meghajolnának, ha tehetnék…
Ha a ruszkik követelnék, maguktól is odaadnák…
Némelyek olyanok szeretnének lenni, mint a ruszkik…
De nem tudnak…
Mert ruszkinak lenni nehéz…
Ezért aztán megharagszanak…
De nem tudnak ruszkivá lenni…
Hogyan lehet ruszkinak lenni…?
Mert úgy gondolják, hogy a ruszkik bármit megtehetnek…
Hogy nekik mindent szabad…
Így gondolják…
Mert mikor a ruszkik megjöttek, azt csinálták, amit akartak…
Ezt nem felejtik el…
Szeretnének úgy csinálni, ahogy kedvük tartja, de félnek…
Mikor a ruszkik azt csinálják, amit akarnak, mindig megbocsátanak nekik…
Mikor mások idejöttek, csak gyilkolásztak…
Az asszonyainkat viszont nem akarták…
Féltek talán…?
Dehogy, a kötelességérzet meg az undor…
Azt a parancsot kapták, hogy állatokkal ne közösüljenek…
De mikor a ruszkik hozzájuk mentek, ezt is, azt is csinálták az asszonyaikkal…
Közösültek és gyilkolásztak…?
Ahogy a ruszkik szoktak…
Nekik ezt is, azt is lehet…
És irigyelni kezdték a ruszkikat, és irigylik is őket mindmáig…
Ezt nem felejtik el…
Így suttognak a sötétben, amikor már messze járnak. Városi kutyáik ugatására fülelnek, és örülnek az idegenek félelmének. A lányok a sötét kapualjakban álldogálnak, de ők elmennek mellettük, és így szólnak: „Menjetek aludni, kurvák. Ma magunkban iszunk a meggyilkolt emlékére.”
Aztán kiválasztják a legsötétebb házat, és megterítenek a legkoszosabb abrosszal.
Valódi szomorúságot akarnak ugyanis érezni. Járó motorral hagyják kint az autóikat.
Hogy úgy várjanak rájuk, mintha kutyák lennének, és hogy fogyjon a benzin, mert hát az autóknak is kell gyászolniuk.
Vodkát isznak, és sörrel öblítik le. Langyos vodkát isznak, és állott sörrel öblítik le.
Szilánkot harapnak a pohárból, és lenyelik. Így képzelik a gyászolást, mert képtelenek hinni a halálban.
Nem tudtuk, hogy ott meg is lehet halni…
Senki nem mondta nekünk…
Nem volt előrelátható, hogy ott meghalnak…
Nem kell a halál…
Csak a jó élet…
Már a határnál elkezdődött…
Még az öregek is frissnek látszottak…
Rózsásnak látszottak…
Nyugodtnak látszottak…
Némelyikük elhízottnak látszott…
Mind frissek…
Csak a mieink haltak meg…
Akkor vonítottak a kutyák…
Ott csöndesek a kutyák…
A briliánsok egyelőre békén maradhatnak.
Az autótulajdonosok menjenek el az ablaktól.
Pihenhetnek a vagyonosok.
Ma éjjel nem történik semmi. Alhat az egész ország.
Semmi nem fenyeget, mert ők a halált siratják, amiben már nem képesek hinni. A halál nem a tolvajok mestere.
Soha nem találkoznak vele, mert leforrasztott koporsóban érkezik városukba. Rátapasztják a fülüket, hallgatóznak, megszaglásszák és megkopogtatják a bádogfedelet.
Nézd csak, milyen sima…
Hogy kifényesítették…
Semmit sem érezni…
Mintha nem is volna benne semmi…
Mintha nem történt volna semmi…
Semmi szaga nincsen…
Minden olyan, mint régen…
Csillog, mint egy új merci…
Nem is mint egy merci, csillog, mint…
Mint a kutya töke…
Nem, mint egy alumínium Audi…
Gyönyörű temetés…
Kíváncsi vagyok, pucéran tették-e bele…
És egészben-e, vagy azután cérnával összevarrták…
Azután…
Azután, hogy felboncolták, hogy megállapítsák…
Normális volt-e, hogy lopott…
Biztos összevarrták, miután felboncolták…
A ruszkik úgy hagyták volna…
Egyáltalán nem boncoltak volna, mert a ruszkik nem csodálkoznak…
Hősként tér tehát vissza. Olyan alaposan lezárva, hogy a kutyák sem érzik meg a halált.
Csak az élők rettegésének bűzét érzik, a hideg verejték szagát, és vonítnak majd, mert ha az ember fél, a kutya duplán fél, és gazdája lábához lapul. Üresen tér vissza, nincs már benne félelem. Mindent kivettek belőle, és nem tudni, visszatették-e. Keletről jött, tehát aligha tették vissza. A keletiek még mindig hisznek a béljóslásban. Biztosan nem tették tehát vissza, hogy ne segítsék a jóslást, hogy ne lehessen belőle semmit kiolvasni. Hősként tér vissza. Szentként tér vissza. Nem bűzlik. A kurvák munka nélkül maradnak, miközben a koporsó ezüst-alumínium fedeléről úgy isznak, mint egy asztalról.
A kurvák helyett anyák és nagyanyák jönnek, hisz ők semmitől sem félnek. A haláltól sem félnek, mert keletiek.
Nem kéne ott autózgatniuk…
Hát hol kéne…
Itt kéne autózgatniuk! Ahogy az Úr parancsolta…
Elindulnak, és rögtön vissza is térnek, mert kifogy a benzin…
Ez igaz… Ott nem fogy ki…
Soha nem mondták, hogy ott kifogyott volna…
Ott mindig van bőven. De ha itt autóznak, rögtön kifogy…
És jönnek, és azt mondják, hogy a nagymama adjon valamit, mert nincs miből utazniuk…
Én nem adok…
Mert ostoba vagy! Itt maradnak, és körbejárnak! Körbekéregetnek!
Peeersze, a parasztoknak ez rosszabb a halálnál…
A Krisztus nevében, mennének inkább a ruszkikhoz…
Ha úgy mennének a ruszkikhoz, mint amoda, akkor egyikük sem jönne vissza…
Emlékszem még a ruszkikra…
Uramisten… Mintha tegnap történt volna…
Idejöttek, és egy tyúkot akartak…
Igen, meg akartuk pucolni…
De tollastul rakták a fazékba…
Ó, igen! Meg kellett magyaráznunk, hogy először le kell vágni…
Nem ismerték a tyúkokat…?
Ismerték, de nagyon siettek a háborúba…
Igen, emlékszem… mind a két kezükön négy-négy órát hordtak…
A sietség miatt…
Mindegyik nyolcat…
A tollak feljöttek a víz színére…
Sót akartam beletenni, de nem akarták…
Azt mondták, nincs idejük, menniük kell gyorsan na západ.
Aha, azok a régi szép idők, és jobban emlékeznek rájuk, mint bármi másra. És az időt úgy osztják fel, hogy azelőtt meg azután. Aki emlékszik, hogy történt, az okos. A legokosabbak a fekete ruhás, fekete kendős asszonyok. Túlélték a férfiakat, nélkülük éltek, és nem is volt ez annyira szörnyű. Az az asszony, amelyik végignézi, hogy temetik el a férjét vagy a fiát, egy kicsit férfivá lesz. Ezek nagyon régi dolgok, és az idő nem sokat változtat rajtuk. Az az asszony, aki le tud vágni egy tyúkot, kevésbé hiányolja a férfit, és kevésbé fél a haláltól. Lehetséges, hogy azért hordanak fekete ruhát, hogy ne lássák rajtuk a tyúkvér nyomait.
És emlékeztek amazokra…
Mintha ma lett volna…
Kiglancolt csizmák…
Kézelők…
Hajtókák…
Illatszerek…
Meghajoltak…
Borsot használtak…
Emlékszem, az egyik…
Én is emlékszem…
Én is…!
A kutyáik semmit nem voltak hajlandók megenni…
Mintha nem is lennének éhesek…
A kutyák mindig éhesek…
Talán csak tettették…?
A kutyák soha nem tettetnek…
Azok meg tudták tanítani a kutyáikat a tettetésre…
De féltem, amikor odadobtam a kutyának, és az nem nyúlt hozzá…
Mintha beteg lett volna…
De nem volt az, mert azt rögtön látni a kutyán…
Igen, nem volt beteg kutyájuk…
A ruszkiknak voltak beteg…
És azokat ették…?
Arra már nem emlékszem…
És mire emlékszel még…?
A jóvágású, fényes csizmájú férfiakra. Az egyik rálőtt a mamámra, de a mama elájult, és csak golyónyomok maradtak a falban, amaz meg elment.
Ostoba volt, és azt hitte, hogy megölte…?
Amikor ölt, akkor biztos volt benne, hogy ölt, és elment…
Igen, mindig biztosak voltak benne…
Nem tudták elhinni, hogy hibázni is lehet…
Hogy piszkos cipőben is lehet járni…
Hogy a cipő piszkos is lehet…
Hogy tiszta cipőben sem biztos, hogy odaérnek…
Hisz a legfontosabb a higiénia…
És a tisztaság…
Igen…
Amikor havazott és a vizek befagytak, rögtön bepiszkolódtak…
Olyanok lettek, mint a ruszkik…
És kevesebbet gyilkoltak…
A higiéniára figyeltek…
Egész más nyáron gödröt ásni, és más télen…
És akkor a Tigriseknek odafagyott a hernyótalpuk…
Micsoda…?
Ó, semmi… Ennek akkortájt örültünk …
És persze amikor bepiszkolódtak, már nem voltak jók semmire…
Igen, akkor kezdtek el tyúkokat lopni…
Bűzleni és félni kezdtek…
Kimosakodva hősök voltak…
És ahogy egy kicsit büdösödni kezdtek, rögtön gyávák lettek…
Piszkosan elgyengültek…
Piszkosan nem tudtak úgy lőni, ahogy kell…
Ha nem mosakodtak, máris nem tudták eltalálni a gyerekeket…
Igen… Emlékszem, a felnőtteket is alig találták el…
Mire emlékszel még…?
Hogy még két dologtól féltek…
Micsodától…?
Az erdőtől és a betegségtől…
Soha nem mentek be az erdőbe, és soha nem mentek be oda, ahol valaki betegen feküdt…
Igazad van, igen, menekültek onnan…
Hogy bemehessenek az erdőbe, ahhoz előbb fel kellett gyújtaniuk…
És még ha lelőtték is a betegeket, akkor sem mentek be…
Azt gondolták, megfertőződnek…
Meg az erdei szellemekben és a boszorkányokban is hittek…
Ugyan már… Azokban csak mi hiszünk…
Ők is hittek bennük, és ezért csináltak tüzet…
Azt hitték, megégnek a szellemek…? Hiszen ez butaság…
Butaság. De másként nem tudtak gondolkozni. Azt hitték, hogy a szellemek ugyanúgy megsülnek, mint a hús…
Senki sem tanította őket…
Nem is lett volna senki…
Mert azt hitték, mindent tudnak…
És aztán, aranyom, már ugyanúgy néztek ki, mint a ruszkik…
És már a borsból is kifogytak, meg a só is elfogyott…
Igen, kedvesem, nem tudtak rendesen tyúkot lopni…
Kergették, kergették, megpróbálták lelőni, de a madarakat nehezebb eltalálni, mint a gyerekeket…
Tulajdonképpen kár volt értük… Vizet adtunk nekik, amikor kértek…
Néha nyugtát akartak kiállítani…
Furcsa idők voltak…
Rossz volt…
Szegények, azt hitték, hogy a szellemek megégnek…
És a sójuk is elfogyott…
Meg a bors…
Ámen.
Hallgatnak az anyjukra, hiszen a tejüket itták. Ennek emléke a táplálékkal együtt hatolt be a csontjaikba. Mindaz, ami megtörtént, beleivódott az anyák vérébe, és most az ő testükben él mint egy igen régi legenda.
Ahelyett, hogy az autóikat loptuk volna, előbb megehettük volna a kutyáikat…
Akkor azt gondolták volna, hogy mi mások vagyunk…
Hogy csak kutyaevők vagyunk…
Akkor két marékkal vihettük volna el a briliánsokat…
És észre sem vettek volna semmit…
Csak kutyazabálókat láttak volna bennünk…
Kutyazabálókat Audikban és mercikben
Kutyaevőket aranylánccal…
Igen, bementünk volna az üzletbe, és kiválasztottuk volna a legdrágább dolgokat…
Ők meg vakok lettek volna…
Csak a kutyahúst látták volna a hasunkban…
Ki tudja…
Mit ki tud…?
Ki tudja, talán ruszkiknak néztek volna bennünket…
Ó, igen, ruszkiknak, akiknek mindent szabad…
Szabad a kutyáikat megenni, és szabad az autóikat elhajtani…
És miről ismerik meg a ruszkikat…?
Arról, hogy félnek tőlük…
Arról, hogy olyanok szeretnének lenni, mint ők, és arról, hogy soha nem lesznek olyanok…
Fordította: Hermann Péter