Petr Čichoň: Sziléziai regény
Részlet
Marie Tkačíková egy padon üldögél a ludgeřovicei kertben. Ősz van, de még melegen süt a nap. Az idős hölgy az almafák alatt pihen, a három fa ágai egyetlen nagy koronába fonódnak össze. Szereti ezt a helyet, itt biztonságban érzi magát. Hátulról a ház nagy, emeletes épülete védi, a háború óta lakik itt. A szürke brizolit-vakolat csillámpaladarabkáin itt-ott megcsillan a napfény, ami az amúgy rideg háznak enyhén giccses jelleget ad. A pad kényelmes támlájának dőlve Marie asszony álmodozik. Aztán egy pillanatig elbeszélget az unokájával, Walterrel. Rossz szokása szerint magában beszél. Németül diskurál önmagával, anélkül, hogy észrevenné a két gyereket, akik a kerítés résein keresztül figyelik és gúnyolódva hallgatják a monológját. Csak „Omá”-nak becézik. Így szólítja Marie asszonyt a dédunokája, Martin is, habár a néni már rég nem beszél németül a fiatalokkal. E mögött az a régi, beidegződés áll, hogy az iskolában németül beszélők szülei és rokonai, a kommunisták alatt megaláztatásban és megtorlásban részesültek. De ilyen eset nem sok fordult elő, ugyanis a sziléziaiak mindig résen voltak, és valamiféle örökölt tisztelettel viseltettek a hatalom iránt, ami az évszázadok során itt, Felső – Sziléziában mind nemzetiségileg, mind ideológiáját tekintve oly gyakran változott. Ezért aztán a német nyelvet csak titokban használták, és praktikus okokból kifolyólag csak néhány komolyabb, értelmiségi familiában.
Az idős asszony elnémul. Pihengél a fapadon, amelynek deszkái fehér-feketére vannak festve. Aztán olyan mozdulatot tesz, mintha lábra akarna állni. A fiúk megijednek, és gyorsan elszaladnak. Messziről hangzik a nevetésük.
-Oma már megint Hitlerrel telefonált! Oma már megint Hitlerrel telefonált!
- Was machen? Ich bin so alt…
Marie Tkačíková - csak néhány korabeli hívja még Marikának, de Máricskának vagy Mariechen-nek már nem szólítja senki – nehézkesen feltápászkodik a fekete-fehér csíkos padról. Lassan lépked, és visszaemlékszik arra, milyen is volt, amikor az unokája autóval hordozta őt a vasárnapi misére. A ludgeřovicei vörös templomban mindig kellemesen és biztonságban érezte magát.
- Ja, ja, Walter ist im Deutschland… Nem visz többé a templomba... Annyira öreg… Ich bin so alt, ich bin so alt.
Hirtelen eszébe jut, hogy nemrég kórházban kezelték. Csak a lánya, Erika, áldozatkész ápolásának köszönhetően gyógyult fel.
-Nem igaz... Megint itthon, ilyen öregen... Hát még élek, pedig milyen messzi voltam már! Ja, ja. Mihez kezdjünk ma? Was machen, Marika? De nem érkezik válasz. A kertben hirtelen lehül a levegő. Oma lassan betotyog a családi házba, a szobájába, hogy „rózsafüzért imádkozzon“.
Omának kiterjedt családja volt. A három gyermekéből már csak a lánya él. A két fia a háborúban halt meg. Leo gyalogsági altiszt volt, és a francia partvidéket védte az angol ejtőernyősökkel szemben. Egy napsütéses őszi napon azonban Leo Tkačík a katonáival együtt elaludt, és amikor magához tért a puskatussal mért ütés okozta kábulatból, ráeszmélt, hogy a beosztottjai halottak. Ezért Sztálingrádhoz vezényelték, ahol megfagyott. A másik fia, Heinrich a Duklai-hágónál esett el.
Csak a lányának, Erikának volt szerencséje. Rögtön a háború után hozzáment a sziléziai születésű Hermann Klučkához, aki egyike volt azoknak a férfiaknak, akik a háború után hazatértek. Nem sok ilyen volt. De Erika sohasem bocsátotta meg a fivérei halálát, és a kedvese, Helmut elvesztését sem, aki rögtön a háború első napján, Franciaország lerohanásakor esett el. Nem, Erika soha nem felejti el, hogy búcsúzott Helmuttól. És azt sem, amikor három hét múlva megjelent feketébe öltözve és zokogva Helmut anyja, és átadta neki a levelet. Helmut! Az ő Helmutja volt az első elesett katona egész Ludgeřovicében. Úgy volt, hogy elkerüli a besorozást, de végül első vonalba került a gyalogosokhoz. És elesett. De Hermann Klučka visszatért. Erika férje egy kis esztergályos műhelyben dolgozott, és a főnöke tanácsára önkéntesként jelentkezett a Wermachtba. Választhatott, hol fog szolgálni. Így szerelőként élte túl a háborút egy repülőtéren. Sohasem volt a fronton. Soha! Röviddel a háború után meghalt. Így Erikának csak a fia maradt, Walter illetve az unokája Martin. Szegény Erika!
Oma csak a lányával és az unokája feleségével lakik. Szereti ugyan, de talán még sohasem szólította Klučková asszonyt a nevén. Erika szintén kerüli, hogy a nevén kelljen szólítania a menyét, Walter pedig csak „anyukám”-nak szólítja. Klučková asszony a szomszéd faluból származik, és a házban mindenki úgy érzi, hogy a származására folyton emlékezniük kell. De miért? Annakidején csak úgy emlegették, hogy “az az ottani”, aztán meg “a Walter felesége”. De ma? Már megszokták. A három asszonynak nagyon hiányzik Walter, de a leginkább Martin után sóvárognak. Oma számára a dédunokája maga a megoldhatatlan rejtély: Mit késlekedik ott Prágában? És minek is tanul? Erika haragszik az unokájára, és távolmaradását érthetetlen makacsságnak tartja. Martin édesanyjának borzasztóan hiányzik a fia, mindennek ellenére Walterrel elhatározták, segítenek Martinnak, hogy gyökeret verhessen Prágában.
Kübelwagen már a Beethowenstrassen jár és lelassít, végül teljesen leállítja az autót. Nem megy tovább. A volt zsinagóga előtt a mellékutcában néhány teherautó várakozik. Katonák nagy ládákat rakodnak ki belőlük.
-Ki adott rá parancsot? Ha így folytatjuk...!
Fagyosan a sofőrömre nézek. Kübelwagen a Heinrichsgasse felé hajt tovább. A torony felé nézek, nem mintha imádkozni akarnék. Már két utat letudtam. A feleségemre gondolok és a gyerekeimre. Rossz a helyzet fronton.
VI. 47-48.
- Schlesien gehört so ein bisschen zu Polen?
Az építésvezető Kurthoz fordul. Direkt hozzá intézi a kérdést. Ilyennek képzeli el az igazi sziléziai embert. Az okosabb Waltert inkább orosznak gondolja. Wasserpolacken!
Ezek a fura vendégmunkások izgatják a fantáziáját. Szerencsétlen, idegenbe szakadt hontalanok. Végül úgy dönt, hogy tolmáccsal próbálkozik. Közvetlenül a beosztottjai között talál egy embert, akinek a szülei csehek voltak. Az szüleitől elnyújtottan hangsúlyozó hanglejtést örökölt.
-Szilézia, az szinte Lengyelország, neeeem?
Énekelve elnyújtja a kérdést. De Kurt nevetségesnek találja ezt a hanglejtést. Megütközve néz a tolmácsra és hallgat. Tekintetével kétségbeesetten keresi Waltert, de az nincs a közelben. Kurt csak magára számíthat. Gondolkozik... Ostrava környékén a lengyeleket tiltott árukkal seftelőként, feketézőként tartják számon.
-Vaserpolaken, hm?
Kurt igyekszik emlékezetébe idézni azokat a lengyeleket, akiket ismer. Főleg Bohumínben és Jablunkovban élnek. Igazából csehek, de lengyelül beszélnek. Néhányuknak az állampolgársága is lengyel. Nem érti, miért kérdez tőle ilyeneket a főnöke. A meddő agyalás után tömören odavágja:
-Najn.
A tolmács csak megvonja a vállát és az építésvezetőre néz. Az már régebben dolgozott együtt lengyelekkel más építkezésen. Szczeciniek voltak, és azokat is közel érezte magához. Önmagának mindezt úgy magyarázta, hogy Szczecin mégiscsak német város volt egykoron. Felső Sziléziával is ez lehet a helyzet. Talán ott is lengyelek élnek, akik valamikor németek voltak. Csehül beszélő németek, akiknek a németet már senki sem tanította. De végülis mindegy. Az a lényeg, hogy dolgozni tudnak. Ismét belenéz Kurt arcába, amely a nagy koncentrációtól szinte görcsbe rándult, hiába is igyekezne leplezni zavarát.
-A mester elnézését kéri. Ismert pár lengyelországi németet. Állítólag hasonlít hozzájuk.
A tolmács kellemetlen gyanakodásal fürkészi Kurt tekintetét. A sziléziai odaveti neki:
-Ni. A háború óta csehek vagyunk.
Válaszát a tolmács lefordítja az építésvezetőnek, az láthatóan megijed. Nem szereti a háborúról szóló tereferét. Az apja elesett, az anyja aztán gyorsan újra férjhez ment. A mostohaapjával nem jöttek ki jól. Emlékszik, hogy az óvodában a többi gyerekkel egy Holocaustról szóló dokumentumfilmet néznek. Ezzel a munkással nem lehet komoly dolgokról beszélgetni. Inkább azt a másikat kérdezem majd meg - gondolja. Az építésvezető gyorsan elbúcsúzik, és a tolmáccsal lefelé indulnak a stadion lépcsőin. Elhatározza, hogy a sziléziaiakat már nem fogja az eredetükről faggatni, és azon gondolkozik, hogy használhatná ki mégjobban ezeket a képzett kőműveseket. Ha végre megjelenne a góréjuk, az a Bunček, önállóan is dolgozhatnának. Lefelé másztában észreveszi, hogy a tribünnél, azon a helyen, ami a közvetítőnek van fenntartva, a munkások még nem javították ki a megrongálódott korlátot. Megköszöni a tolmácsnak a segítséget, és már egyedül tér vissza a közvetítő-hídhoz. Rááll, és lenéz. Mély szakadékot lát maga alatt. Szétnéz az építkezésen, a munkások hangyaként olvadnak össze a málladozó vakolattal. Útban az irodája felé kellemetlen gondolatok györtik.
***
1989. november 17-én Martin Kluča azon morfondírozik, ne hagyja-e ott az egyetemet. Már hosszabb ideje erős kísértést érez, hogy elmeneküljön jövendőbeli hivatása elől. Az építészségtől. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az építészet a Bauhaus óta szinte kizárólag mérnöki feladattá vált. Az építészek fokozatosan rezignáltakká váltak művészi ambíciójukat illetően és az építészetet így halott, kiégett szakiránnyá tették. Nem szereti a ma divatos neofunkcionalizmust, és a posztmodernt sem. Arról ábrándozott, bár visszafordíthatná az időt, habár tisztában volt vele, hogy az lehetetlen. Nem. A szabadságát egyedül úgy látta biztosítva, ha önként távozik. Habár tudta, hogy apjának csalódást okoz.
Most a Topas Diákklubban ül, a brünni Kunicov Kollégium épületében, amely a háború alatt a Gestapo börtöneként funkcionált. Kívülről gyönyörű neoreneszánsz épület, sgrafittós homlokzattal. A klubban tömegnyomor van, kevés a levegő.
Miki Kučera, filmkritikus, több tucat érdeklődő diáknak olyan filmeket vetít, amelyeket a kommunista cenzúra visszahívott a mozikból, és a filmarchívum trezorjába száműzte őket. Az est fő vonzereje egy amerikai film, amelyet Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című műve alapján forgattak. Kučera (népszerű prágai figura, kövér, hírhett faun, aki egy Hausboton lakik a Moldván) először egy intellektuálisan igényes, kafka - tematikájú filmet vetít az elidegenedésről és az életcélok elvesztéséről. Aztán a már meglehetősen fáradt, vörösben úszó szemű közönségnek felkonferálja Philip Kaufman várva-várt filmjét. Az emberekkel teli klubban vágni lehet a feszültséget. Mindenki ébredezik és nyújtózkodik. Még Martin is érzi ennek a pillanatnak a jelentőségét. Mi lesz ebből? Vajon hagyni fogják, hogy végigvetítsék a filmet? Mi van, ha valaki majd felkapcsolja a villanyt és igazoltatni fogják őket? Biztos vannak közöttük rendőrök is. Biztosan! De a vetítés attrocitás nélkül folytatódik és a film forog, mint egy jól megolajozott kerék. Martint elönti a lelkesedés. Megindítja Kaufmann Csehszlováki-képe, és valahogy furcsán büszke arra, hogy a filmet egy cseh emigráns könyve alapján forgatták. A főhőst nagyszerűnek, okosnak, lezsernek látja.
Éjfél van, vége a vetítésnek. Miki Kučera a kezébe veszi a mikrofont és fáradt, szomorú hangon megszólal:
-Köszönöm... Ma este Prágában véresen leverték a fasizmus ellenes diáktüntetést!
Aztán egy pillanatra elhallgat, és hozzáteszi:
-Illetve, tulajdonképpen a kommunizmus ellen tüntettek.
A teremre furcsa csend telepszik. A diákok csöndben kiszédelegnek, elhagyják a sötét termet és kis csoportokban beszélgetnek a klub előtt, a brünni Kraví hegy lábánál.
Martin egyedül van. Amikor a neoreneszánsz épület sgrafittós homlokzatára tekint egy feliratot vesz észre azon a helyen, amelyre az utcai lámpa keskeny fénysávja vetődik: Az idő pénz. Az idő pénz.
Bunček nyújtózkodik egyet. A szemében remény csillan.
-Megpróbálom még egyszer eljátszani.
Hétfő van, november huszadika. A brünni egyetem előtt diákok álldogálnak gyertyával a kezükben, a kabátjukon nemzeti színű kokárda. A tanulmányi osztályon Martin Klučka egy kérvényt ír alá éppen, amelyben nappali tagozatos hallgatói jogviszonya megszakítását kéri. Még ugyanazon a napon Prágába utazik és a Prágai Károly Egyetem Bölcsészkarán jelentkezik a művészettörténet szak felvételi vizsgájára.
Fordította: Csoma Borbála
A részletek fordításai az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja 2012-es kötetében és a Magyar Lettre Internationale 84. számában jelentek meg.
Petr Čichoň (1969) cseh író, költő, építészetet tanult, a 90-es években irodalmi szerkesztőként dolgozott lapoknak és könyvkiadóknak, ma saját építészirodát működtet. Három verseskötete után jelent meg első prózai munkája, a Sziléziai regény a Host kiadónál.