1958-ban adta ki Franciaországban a Kultura című emigráns folyóirat a Családias Európát. Maria Dąbrowska, a neves lengyel írónő három évvel később a következőket jegyezte fel a naplójába: „A Családias Európát olvasom éjszaka, (...) nem tudom letenni. (...) Ma bűvölt el életemben először Miłosz. Ez önéletrajz, ugyanakkor történetfilozófiai és kicsit apologetikus is. De nehéz messzebbre »ugrani önmagunktól« (…), hogy megtaláljuk önmagunkat, és megmagyarázzuk minden komplexusunkat. Mert azért írta a művet, hogy megszabaduljon a komplexusoktól, pedig azokból rengeteg van. De hogyan írta! El sem tudom mondani, mennyire nekem való ez a könyv. Azt sem tudom megfogalmazni, hogy mitől ilyen egyedülálló, sőt, miben rejlik különleges nagysága. (...) Ez Miłosz főműve”.
Vajon ma, pontosan fél évszázaddal később elfogadnánk-e Dąbrowska értékelését? Természetesen még viszonylag csekély esztétikai érzék is elég ahhoz, hogy értékeljük Miłosz írói zsenialitását, melynek köszönhetően látszólag csak könnyed egyszerűséget ér el, de közben olyan szöveget alkot, amely egyértelműen felülmúlja az emlékeket megörökítő feljegyzéseket, és valahol az önéletrajzi reflexió, az elbeszélő próza és az esszégyűjtemény határán helyezkedik el. De hogyan kapcsolódik mindez a lengyel ember komplexusainak feloldásához? Aktuálisak-e a költő politikai, történelmi és társadalmi diagnózisai? Milyen a mi mai világunk ahhoz a világhoz képest, melyben a Családias Európa született?
Mint maga a szerző írja évtizedekkel későbbi előszavában, ez a könyv az ötvenes évek Franciaországával szembesülve született, jobban mondva az ország félelmetesen naiv balossága, de mindenekelőtt a földrész keleti peremterületeivel szemben érzett makacs és öntudatlan megvetése, valamint azok lakóit barbároknak, legjobb esetben is csak „szegény rokonoknak” tekintő szellemisége ellen íródott. A mélyen gyökerező gondolati automatizmus ellen, amelyet Lengyelország esetében bizonyára csak Karol Wojtyła pápává választása, majd a Szolidaritás megalakulása, aztán a kommunizmus bukása után, végül pedig akkor vontak kétségbe, amikor országunk csatlakozott az Európai Unióhoz. Vajon az elmúlt három évtizedben – bár minden bizonnyal változott – átesett-e valamiféle forradalmi átalakuláson a nyugat-európai átlagember keleti társairól alkotott képe?
Lehet, hogy mindennek ellenére nem. Én, személy szerint, mégis kevésbé tartom fontosnak azt – és már magában ebben a döntésben is benne van a változás egy bizonyos előfeltétele –, hogy milyennek lát engem mint sztereotip lengyelt a sztereotip francia, német vagy angol, mint azt, hogy én magam mint lengyel – avagy kelet-európai – hogyan találom meg magam ahhoz a bizonyos franciához, némethez vagy angolhoz fűződő kapcsolatomban. Jobban mondva: egyáltalán ilyen reláción keresztül kell-e meghatároznom önmagamat? Más szóval mint a Visztula menti ország lakója vajon még mindig magammal hordozom a komplexusok és a neheztelés batyuját, amelyet oly sokszor írtak le irodalmunkban, vajon a kisebbrendűségi érzés és az azt ellensúlyozó kevélység soha meg nem haladható dialektikájára vagyok-e ítélve? Vagy talán már legalább többé-kevésbé önálló egyéniséggé váltam? Olyanná, amilyenné Witold Gombrowicz akarta formálni a korabeli lengyeleket, egyszersmind a Családias Európa szerzőjét is kritizálva és rosszmájúan rámutatva arra, hogy néha „nem a lengyel ír Lengyelországról és a Keletről, hanem az ember a benne lévő lengyelről és a »saját« Európájáról”. Gombrowicz szerint hasonló gyakorisággal fordul elő Miłosznál a precíz mérlegelés: „»Nem alacsonyítottam-e le magamat túlságosan?« »Nem magasztaltam-e fel magamat túlságosan?« »Nem alacsonyítottam-e le őket túlságosan?« »Nem magasztaltam-e fel őket túlságosan?«”...
Maga Miłosz így fogalmazott: „Bizonyos értelemben tipikus kelet-európainak tekinthetem magamat. Azt hiszem, igaz, hogy e típus differentia specificája a forma – a külső és belső forma – hiányára vezethető vissza. Erényei: szellemi mohóság, szenvedélyes vitakészség, érzék az irónia iránt, érzelmi frissesség, térbeli, azaz geográfiai gondolkodás; mindez alapvető hibájából fakad: mindvégig kamaszosan éretlen marad, a belső káosz hirtelen dagálya vagy apálya irányítja. De forma csak stabil társadalomban alakulhat ki. Elegendő az én példám, hogy megállapítsam, mekkora erőfeszítést kíván az ellentétes hagyományok, normák és túl bőven áramló benyomások befogadása, azaz valamiféle rendszerezése. Azok a dolgok, amelyek gyermekkorunkban körülvesznek bennünket, maguktól értetődőek, de ha úgy örvénylenek, mint a kaleidoszkóp üvegcserepei, szüntelenül más és más alakzatba rendeződve, akkor valószínűleg ahhoz is sok energiára van szükség, hogy az ember megállhasson a talpán, és orra ne bukjon. Mi az, hogy szokásos? A film és a könyv vagy a tőlük teljesen különböző valóság, a háború vagy a béke, a múlt vagy a jelen, a régi szokások vagy a felvonulás vörös zászlók alatt, az egyik soviniszta csoport nézőpontja vagy a másiké. A formához alighanem általánosan elfogadott támpontokra van szükség, bizonyos konformizmus-háttérre, ami ellen ugyan lehet lázadni, ám ami mégis a tudatnál erősebb kereteket rajzol fel. Környezetemben még az egységes gesztus, a társasági szabályok, az asztalnál kötelező viselkedés világos megfogalmazása sem volt meg. Szinte minden ember, akivel csak találkoztam, más volt, nemcsak a rá jellemző tulajdonságok miatt, hanem mint egy közösség, osztály vagy nép képviselője. Az egyik a huszadik században élt, a másik a tizenkilencedikben, a harmadik a tizennegyedikben.”1
Ha volt is némi túlzás és szerepjátszás ebben a leírásban, Miłosz gyermek- és fiatalkorát ismerve tudjuk, hogy nem lehetett sok. De hol található meg a mai lengyel életében ez a változékonyság, sokszínűség, sokoldalúság, kulturális ambivalencia? Miben különbözik a kontinens nyugati részén élő vele egykorú emberektől? Mindenekelőtt mint fiatal lengyel, mert még a jelen szöveget író középkorú egyén is hivatkozhat, ha muszáj, a Lengyel Népköztársaságról maradt emlékeire. De egy kilencvenes években született huszonéves, akinek teljesen természetes a mai homogén társadalmi valóság, akinek egyáltalán nincsenek emlékei kitelepített vagy a gyökereitől elszakított felmenőiről, akinek magától értetődő az angol nyelv ismerete, a szabad helyváltoztatás és a külföldi vakáció, a diákcsere, és végül a mi fogyasztói civilizációnk javainak viszonylagos elérhetősége, a Facebookon pedig nemritkán ugyanannyi a külföldi ismerőse, mint a lengyel? Aki persze részt vesz a kulturális konfliktusokban, de ezek – ha van is némi helyi színezetük, ilyen például a katolikus egyház erős pozíciója – inkább globális jellegűek, nem pedig csak lengyelországiak: lásd a nemi egyenjogúságról, a szexuális kisebbségek jogairól, a párkapcsolatokról vagy az abortusz betiltásáról folytatott vitákat.
A Családias Európa főszereplője egyrészt az ellenséges és tapintható közelségben lévő őselem, Oroszország, másrészt pedig a Nyugat között fejlődött, ahova egy Bázel melletti hídon át vezetett az út, amelyen volt egy tábla, rajta egy felirattal. „Szellemi testvérünk, Franciaország fogadott minket. A felirat azt adta tudtunkra, hogy cigányoknak, lengyeleknek, románoknak és bolgároknak tilos a belépés”.2 A mai lengyel fiatalok többségét nem érdekli Oroszország (más kérdés, hogy ez helyes-e), a világméretű infosztrádák áramlataiban elmerülve minden bizonnyal nincs meg bennük az Oderán és az Elbán túli boldogabb országoktól elválasztó radikális elszigeteltség érzése sem. Még ha némiképp leegyszerűsített is ez a diagnózis, és elsősorban a minimum általános műveltséggel rendelkező nagyvárosiakat érinti, számos jel mutat arra, hogy az elmúlt években Európa e felében végbement hatalmas civilizációs előrelépés végre komolyan enyhítheti a mi örök nemzeti fájdalmainkat. Ebből következően pedig a szinte mitikus Franciaországgal, Angliával vagy Germániával szembeni önmeghatározás szükségletét is…
Természetesen nem tagadhatók korunk egyre kínzóbb problémái. A kockázat, a veszély és a bizonytalanság Európájában élünk. A pénzügyi válság meglepően mélyen érinti azokat az országokat is, amelyek – mint Olaszország – Nyugat-Európa központi magjához tartoznak. Egyre nagyobb az emberek, főleg a fiatalok felháborodása (egyesek kilátástalannak érzik az életüket, mint a Los Indignados Spanyolországban, mások úgy érzik, kirekesztették őket a társadalomból, ilyenek a nemrég kitört zavargások résztvevői Nagy-Britanniában), a lázadás megmutatja a jólét és a stabilitás árnyoldalait. Egyre többen kételkednek az egyesült Európa eszméjében, fal választja el a gazdagokat a szegényektől, vannak helyi feszültségek, feladják a nyitottság és a tolerancia politikáját, meghiúsulnak a multikulturális társadalommal kapcsolatos elképzelések, kísértést éreznek arra, hogy lezárják a határokat, védekezzenek a Mások ellen, politikai vagy vallási fanatizmusok születnek újjá… Íme korunk kihívásai, melyek Czesław Miłosz könyvének újraolvasására késztethetnek? Ám legyen. Ugyanakkor egy másik, aggasztóan stabil és aggasztóan globális világban is élünk.
Nem kizárt, hogy itt részben saját hiányosságaimat, talán a hetvenes évek elején született nemzedék képviselőjének szerény tapasztalatait vetítem ki, ez a generáció (legalábbis a nagy része) tulajdonképpen nem vállalt kollektív elkötelezettséget, mert a kommunista kormány a mi időnkben már szánalmas haláltusáját vívta, az ellenzéki tevékenységben pedig a valamivel idősebb korosztály vett részt. Annak a nemzedéknek a hiányosságait, amely már a szabad Lengyelországban olvasta a Családias Európát – a beavatottság izgalmai és a tiltott gyümölcs édes íze nélkül. Akárhogy is van, bizonyos témákat meglehetősen kiszámíthatónak látok ebben a könyvben.
A soknemzetiségű Köztársaság legendája vagy a közép-európai lakosok identitáskeresése elég nehezen hozható össze manapság a magánélet, a szakmai vagy a szellemi élet hétköznapjaival. A szűkebb hazák, az egymást kiegészítő nemzetek és kultúrák közti párbeszéd gyönyörű kihívás a határvidék emberei számára (a határvidéket érthetjük szó szerint és szimbolikusan is), de nem hiszem, hogy nagyobb figyelmet szentelnének neki a metropoliszok – Varsó, Poznań, sőt Wrocław – fiatal lakói, akiket alighanem jobban érdekel az, hogy milyen a helyzetük a nemzetközi munkaerőpiacon. Nem hordoz már magában forradalmi lehetőségeket a lengyel szélsőjobboldaliság és antiszemitizmus elemzése sem, különösen az olyan megrázó felfedezések óta, melyek jelképe Jan Tomasz Gross Szomszédok című könyve.3 Tehát ezek szerint visszatehetem a polcra a Családias Európát? Nem feltétlenül.
Mint szerény versolvasó, bátorkodom megkerülni a marxizmus iránti újjáéledő érdeklődés, a mai baloldali vagy alternatív körök és a nemzetek feletti tőkemozgások által irányított multinacionális cégek világa közötti feszültség kérdését, vagyis azokat a konfliktusokat, melyekben remekül feltalálná magát Miłosz a burzsoázia, jobban mondva az általa megtestesített darwinista emberközi dzsungelvilág iránti erős ellenszenvével. Hiszen baloldali meggyőződésű ember volt, aki egy másképp berendezett világba vágyott, amelyet nem a kereslet, az eladás és a fizetés törvényei szabályoznak. Akkor is, amikor fiatalos hévvel publikált anarchista szenvedéllyel áthatott cikkeket, és a háború után is, amikor nem utasította el elvi okokból a magántulajdon szétzúzását, és akkor is, amikor a szovjet totalitarizmustól elszörnyedve, de az amerikai szabad piactól is undorodva azt tervezte, hogy egy paraguayi keresztény kommunába menekül. És még a hatvanas évek végén is, amikor Zbigniew Herberttel vitatkozva bevallotta, hogy még mindig az utópisztikus köztársaságról álmodozik, melynek lakói elmélkedéssel múlatnák az időt. De talán a kilencvenes évek elején is, amikor amiatt aggódott, hogy a szabad Lengyelország pillanatok alatt átadja magát a nyugati tömegkultúrának, és azon tűnődött, hogy nem lenne-e célszerű megtartani országunkban az erkölcsi cenzúrát.
Engem leginkább valami más érdekel, ami egyébként közel áll Miłosz legutóbb említett aggodalmához. A kérdés, amelyet – hatalmas adag pátosszal – az emberség megalapozásának nevezhetünk. Mert hogyan is definiálta Czesław Miłosz az emberi létet? Szerinte mikor haladjuk meg a vegetatív létezés szintjét, fellázadva genetikailag determinált természetünk ellen, amely a közmegegyezés szerint az állatvilággal kapcsol össze bennünket? Azzal a világgal, amely a kapitalista kegyetlenségben folytatódik?
Könnyen válaszolhatunk erre a kérdésre. Miłosz szerint, aki még egészen fiatalon jutott erre a következtetésre, az intellektuális szenvedélynek köszönhetően, a valóban megélt művészet és a valóban megélt vallásosság során válunk teljesen önmagunk uraivá. A ragadozó elmének köszönhetően, amit olyan nagyra tartott a barátjában, Tadeusz Juliusz Kroński-ban, Tigrisben, aki terveket szőtt – mint tudjuk: rendkívül veszélyeseket – a lengyel társadalom filozófiai „átszellemítésére”. Bár idővel, többek között éppen a Családias Európában, Miłosz az együttérzést és a felebaráti szeretetet állítja szembe az ideológiai őrülettel, a passzív, mechanikus létezéssel szembeni elvi alapú ellenállás élete végéig elkíséri. Nem hajlandó beletörődni a rutinba és a közönybe, a „szellemi vadászat” sajátos gyerekességében keresi a szabadulást öregedő testének rabságából.
Nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy mit tud kezdeni Miłosz meggyőződéseivel, szenvedélyeivel és aggodalmaival a rendkívül pragmatikus jelenkor, amely – mondhatni – lemondott a másik, jobb világ álmáról. Amikor – nyilvánvalóan magunkban hordozva a csalódások és a mélységes tragédiák emlékét – lényegében véve a mai politikai vagy kulturális status quót tekintjük egyedül lehetségesnek.
„Azt mondják, hogy a modern civilizáció uniformizált unalmat szül, és tönkreteszi az egyéniséget. Ha ez igaz, erre az ártalmára nekem nem volt okom panaszkodni”4 – írta Czesław Miłosz. Mi viszont nagyrészt ebben az uniformizált unalomban élünk, ahonnan már az utazás sem kínál kiutat, mivel mindig csak a világunk egymástól alig különböző újabb változataiba léphetünk át, a kultúra lényegében tömegkultúrává vált, ugyanazokat a filmeket nézzük, ugyanazt a zenét hallgatjuk, ugyanolyan ruhákban járunk. Természetesen többféle tendencia határozza meg a jelenkort, ezek közül az uniformizálódás az egyik legfontosabb. Hanyatlásnak indult ez a civilizáció, amelyet joggal nevezhetünk bizáncinak, hisz tele van templomokkal, a fogyasztás katedrálisaiként működő plázákkal, mert ez a civilizáció a szórakoztatást, tulajdonképpen a pascali divertissement-t tekinti a legfőbb feladatának, amely menedéket kínál a félelem és a gondolkodás elől. A Családias Európa egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy beágyazódik a történelembe, őrzi az ősök emlékezetét. Követjük ebben, vagy inkább valamiféle soha véget nem érő, történelmen kívüli, amnéziás „mostban” helyezkedünk el, és csak nagy ritkán áll bosszút rajtunk a történelem valamelyik varsói főutcán?
És a vallás, Miłosz személyiségének abszolút tengelye? Fel tudjuk-e fogni, milyen mélyen élte át a romlottságot, mennyire nyomasztotta a leküzdhetetlen bűntudat, hisz már akkor is ezt a kénköves bűzt érezte, amikor a hitoktató atyával vitatkozott a gimnáziumban. Bár Miłosz e szenvedélye miatt inkább a kivételek közé sorolta magát, mert a társak többsége már akkor is konvenciónak tekintette a vallást (tegyük hozzá, hogy nem minden barátja osztaná ezt a véleményét), nehéz lenne nem észrevenni, milyen változások történtek az elmúlt közel száz évben, nem lehet figyelmen kívül hagyni szekularizált korunk legjellemzőbb vonásait, hisz ma már gyakran csak megszokásból vagy turistaként „járunk templomba”, mint Philip Larkin írta egyik versében. Nézzük meg például a Családias Európa egyik legnagyobb szenvedéllyel megírt fejezetét, a Katolikus nevelést, és hasonlítsuk össze az ugyanerre a témára készült másik variációval, egy fiatal lengyel költőnő, Marta Podgórnik írásával, amely a Ha-art kiadónál nemrég megjelent Családias Európa. Öt perccel később című antológiában olvasható. A nagyon hasonló katolikus nevelést itt teljesen meghatározza a konvenció, a fiataloktól elválasztott, művi világban folyik, így semmiképpen sem hatolhat le a tudat lényegi, mélyebb rétegeiig. Maga Miłosz ezt az állapotot természetesen a vallási képzelet eltűnésének nevezhetné.
Spiró György magyar író nemrég interjút adott a Tygodnik Powszechnynek, ebben egyértelműen ateistának vallotta magát, ugyanakkor azt is hangsúlyozta, milyen fontos szerepet játszik a vallásosság minden civilizáció működésében, kiegészíti a racionalitást és – mint megfogalmazta – a misztikát. A jelek szerint a hit szenvedélyéből táplálkozó valódi vallásosság irányzata, amely nem tévesztendő össze a fanatizmussal, a fundamentalizmussal vagy a felekezeti állammal, manapság visszaszorulóban van, „a kortárs Európából” hiányzik a „misztikus megújulás”, ehelyett csak „a teológia és a politika primitív összejátszása” figyelhető meg. Ez persze nyilván leegyszerűsített vízió, de nehéz lenne tagadni, hogy a kihunyó, eltűnő szenvedély világában élünk, a hétköznapjainkban nem érzünk hatalmas lelki éhséget, nem kísért a lázadás. Egy másik lengyel író, Stefan Chwin írta az egyik legérdekesebb kommentárt Miłoszról a költő halála után, ebben rámutat arra, hogy Miłosz „nem tudott, nem akart megbarátkozni a kétségbeeséssel. Számunkra olyan megszokott dolog a domesztikált kétségbeesés, mint a csipsz és a rágógumi. […] Őt állandóan frusztrálta a világ szépségének és kegyetlenségének ellentéte. Mi megtanultunk együtt élni ezzel a frusztrációval. Virtuális és narkotikus világba menekülünk a világ borzalmai elől, tudjuk, hogy nem lehet megváltoztatni a világot. Ő az utópiák és a remények korához tartozott. Mi már utópiák nélküli világban élünk. [...] Beforratlan sebet hordozott magában, és nem akármilyen nyoma maradt ennek a költő verseiben”.
Tehát akár azt is mondhatjuk: legyen hát a Családias Európa öröksége, Czesław Miłosz végakarata az, hogy mindig feltépjük ezt a sebet. A gondolkodás és az ellenszegülés beforratlan sebét.
KARABA MÁRTA ALEXANDRA fordítása
-----
Jelen összeállítás a 2011. október 11-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett „Czesław Miłosz közép-európai identitása és az európai kultúrában elfoglalt helye” című nemzetközi konferencia előadásiból nyújt válogatást. (A szerk.)
Andrzej Franaszek irodalomkritikus, a Tygodnik Powszechny folyóirat kultúra rovatának szerkesztője. A XX. századi lengyel írók, többek között Zbigniew Herbert, valamint Czesław Miłosz munkásságával foglalkozik. Legújabb és egyben eddigi legfontosabb munkája, a Miłosz. Biografia című, Czesław Miłoszról szóló monumentális életrajzi mű 2011-ben jelent meg.
1 Czesław Miłosz: Családias Európa. Ford. Bojtár Endre et al. Kalligram, Pozsony 2011. 69-70. o.
2 Czesław Miłosz: Családias Európa. Ford. Bojtár Endre et al. Kalligram, Pozsony 2011. 158. o.
3 Jan Tomasz Gross: Sąsiedzi: Historia zagłady żydowskiego miasteczka, Sejny, Fundacja Pogranicze, 2000. [A könyv az 1941. július 10-én, Jedwabny városban a lengyelek által az ottani zsidók ellen elkövetett pogromról szól. (A ford.)]
4 Czesław Miłosz: Családias Európa. Ford. Bojtár Endre et al. Kalligram, Pozsony 2011. 70. o.
A tanulmány eredetileg a Jelenkor 2012/2 számában jelent meg.
