Ha Bel még életben van, ma harminckét éves – éppen annyi, mint te most, amikor ezt írom (1974. február 15-én). Utoljára 1959-ben láttam, akkor még nem volt tizenhét; tizenegy és fél éves és tizenhét és fél éves kora közötti alakját szinte változatlanul őrizte meg az emlékezet közege, ahol a vér nem folyik át olyan gyorsan a mozdulatlan időn, mint az érzékelhető jelenben. 1953 és 1955 között változik legkevésbé a kép, e három évben, amikor kizárólag, egyedül az enyém volt: ma ezt a mámor összetett portréjaként látom, amelyben egy coloradói hegy, a Tamara általam kivitelezett angol fordítása, Bel kiváló iskolai teljesítménye és egy oregoni erdő áttűnnek egymáson a kronográfiával és kartográfiával dacoló, felcserélhető idő és eltorzult tér kockáin.
Egyetlen átalakulásról, egyetlen fokozatos fejlődésről azonban szót kell ejtenem: egyre jobban tudatosítottam szépségét. Alig egy hónappal a megérkezése után már nem értettem, hogyan gondolhattam róla azt, hogy „egyszerű”. Újabb hónappal később orra és felső ajka incselkedő vonala „várható meglepetésként” hatott – hogy azzal a kifejezéssel éljek, amelyet Blake és Blok műveinek bizonyos prozódiai csodáival kapcsolatban használtam. A sápadtszürke írisz és a nagyon fekete szempillák ellentéte szénnel rajzolta meg a szemét. Beesett orcája és hosszú nyaka Anette-et idézte, de rövidre nyírt, szőke haja teltebb fényű volt, rőtes és aranyló-olíva színű fürtjeinek váltakozó árnyalatai vastag, egyenes csíkokban keveredtek. Mindezt könnyű leírni, s ilyenek voltak alsókarja és lába világos pelyhének szabályos barázdái is; mindez önmagam plagizálásának hangzik, hiszen ezzel ajándékoztam meg Tamarát és Esmeraldát, valamint novelláim számos véletlenszerű csitrijét (lásd például a Száműzetés Maydáról gyűjtemény 537. oldalát, Goodminton, New York, 1947). Serdülőkori ragyogásának és testalkatának leírásához nem elegendő az éljátékos elevensége és krétaharapó adogatása. Kénytelen vagyok olyasmire szorítkozni – szomorú vallomás! –, amit korábban, sőt e könyvben is használtam már, a jól ismert módszerhez fordulok, s az egyik művészeti ágazatot kisebbítem azáltal, hogy egy másikkal egészítem ki. Szerov Ötszirmú orgoná-ja jutott eszembe, az olajfestmény, amely egy tizenkét év körüli, vöröses hajú lányt ábrázol, aki a napfoltos asztalnál ülve egy orgonavirág szirmaival „szeret – nem szeret” kiszámolóst játszik. A lány nem más, mint első unokatestvérem, Ada Bredov, akivel alávaló módon flörtöltem azon a bizonyos nyáron, amelynek napsugara bepettyezi a kerti asztalt és meztelen karját. A regények firkász kritikusai által „humanista érdeklődésnek” nevezett érzés borítja majd el olvasómat, az érzékeny turistát, amikor meglátogatja a leningrádi Ermitázs Múzeumot, ahol saját hurutos szememmel láttam néhány évvel ezelőtt Szovjetföldre utazva a képet, amely Ada nagymamájáé volt, mielőtt egy elhivatott tolvaj átadta volna a Népnek. Azt hiszem, erről az elbűvölő kislányról mintáztam társamat visszatérő álmomban, ahol a hevenyészett démoni vendégszoba két ágyát padlócsík választja el. Bel Adához való hasonlósága – ugyanaz a járomcsont, ugyanaz az orca, ugyanolyan bütykös csukló, gyöngéd virág – csak utalás, nem leltározható. De elég ebből. Megpróbáltam megtenni valamit, ami nagyon nehéz; mindezt széttépem, ha azt mondod, hogy túlságosan jól sikerült, mert nem akarok és sohasem akartam sikeres lenni Isabel Lee szomorú ügyében – noha akkoriban elviselhetetlenül boldog voltam.
Amikor végül megkérdeztem, hogy szerette-e anyját (mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Belt látszólag hidegen hagyta Annette szörnyű halála), olyan hosszan gondolkodott, hogy azt hittem, elfelejtette a kérdést, míg végül (mint a töprengés végtelenjéből visszatérő sakkjátékos) megrázta a fejét. És Nelly Langley-t? Erre egyből válaszolt: Langley gonosz volt és kegyetlen, gyűlölte Belt, még tavaly is megvesszőzte; az egész teste tele lett hurkákkal (hogy szemléltesse, megmutatta jobb combját, amely legalábbis most folttalanul fehér és sima volt).
Quirn legjobb magánlányiskolájában nevelték (te, egykorú társa, szintén oda jártál néhány hétig, ugyanabba az osztályba, de valahogy mégsem barátkoztatok össze), s ezt kiegészítette a két nyár, amit a nyugati államokban kószálva töltöttünk. Micsoda emlékek, kedves illatok, micsoda káprázatok, félkáprázatok és kitalált káprázatok gyűltek össze a 138-as főúton Sterling, Fort Morgan (El. 4325) felé, Greeley, a találó nevű Loveland felé, amint Colorado paradicsomi tájaihoz közeledtünk!
A Lupine Lodge-i Estes Parkból, ahol egy egész hónapot töltöttünk, kék virágokkal szegélyezett ösvény vezetett a rezgőnyárfaligeten keresztül ahhoz, amit Bel tréfásan a Hely Lábának nevezett. Ott volt a Hely Nagylábujja is, a déli sarkában. Megőriztem egy nagyméretű, fényes fényképet, amit William Garrell készített – azt hiszem, ő volt az, aki 1940 körül elsőként elérte a Nagylábujjat –, amely Longs Peak keleti oldalát ábrázolja a tarkán felfelé tekergő ösvények csigavonalával. A fénykép hátán – örök életű marad, akárcsak a kép témája – Bel verse áll, lila tintával, tiszta írással, Addie Alexandernek ajánlotta, „aki az első nő volt nyolcvan évvel ezelőtt a Peaken”. Szerény sétáinkat örökíti meg:
Longs Peacock tava:
A kunyhó és a mormota,
Kőgörgeteg felett fekete pillangó,
s egy gyakorlott gyalogösvény.
Egy pikniken költötte a verset, valahol a nagy sziklák és a láncos kapaszkodó között, és miután néhányszor gondolatban, fenyegető csöndben ellenőrizte az eredményt, végül lefirkantotta egy papírszalvétára a ceruzámmal, majd átadta nekem.
Azt mondtam, mindez csodálatos és művészi, az utolsó sor különösen. Megkérdezte, hogy mi „művészi”? Azt feleltem: „A versed, te magad és az, ahogyan a szavakkal bánsz.”
E kiránduláson, vagy talán egy későbbi alkalommal, de ugyanezen a környéken hirtelen vihar söpörte el a júliusi nap diadalát. Ingünk, rövidnadrágunk, túracipőnk szétázott a jeges ködben. Az első jégszem egy konzervbe csapódott, a második már tarfoltomra. Bemenekültünk egy kiszögellő szikla alá egy barlangba. Számomra minden vihar gyötrelem. A gonosz nyomás elpusztít; a villám agyamba és mellkasomba fúródik. Bel tudta ezt, hozzám bújt (engem vigasztalt, nem önmagát), és minden mennydörgésnél gyorsan megcsókolta halántékomat, mintha azt mondaná: Ennek is vége, biztonságban vagy. Azt kívántam, bárcsak sose szűnnének meg a dörgések, de aztán lagymatag morgásokká változtak, a napfény pedig smaragdokra lelt a nedves pázsit egy foltján. Bel reszketett, és ruhája alatt addig dörzsölgettem vékony testét, míg parázslani nem kezdett, hogy elkerüljük a tüdőgyulladást; „kigyullad a tüdőm”, mondta kuncogva.
E jelenetben vannak homályos foltok, de nem sokkal ezután történhetett, ugyanabban a motelben, vagy a következőben, hazafelé, hogy alkonyatkor besurrant a szobámba, pizsamafelsőjében az ágyamra telepedett – húzd odébb a lábad –, és felolvasott egy újabb verset:
A sötét pincében megsimogattam
egy farkas selymes fejét.
Fény gyúlt,
s mindenki felkiáltott,
mert kiviláglott,
hogy a farkas csak Médor,
a halott kutya.
Ismét megdicsértem a tehetségét, és talán melegebben csókoltam meg, mint ahogy a vers indokolta volna, mert meglehetősen zavarosnak találtam, de nem mondtam meg neki; aztán ásított és elaludt az ágyamon, noha ezt általában nem engedtem meg. Ma azonban, e fura verset újraolvasva, a sorok csillagos kristályán keresztül látom a borzalmas kommentárt, amit hozzá írhatnék, a hivatkozások galaxisával és a lábjegyzetekkel, amelyek a feszes fekete vizet átívelő fényes hidak tükörképei. A lányom lelke azonban az övé marad, az én lelkem az enyém és Hamlet Godman rohadjon békében.
Fordította: Pap-Vera Ágnes
A könyv az Európa kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.
www.europakiado.hu
Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov (1899-1977)
Orosz és amerikai író, költő, fordító, irodalomtudós és rovartani kutató.
1899-bens született Szentpétervárott gazdag, nemesi családban. Saját bevallása szerint tökéletes gyermekkora volt. A családban három nyelven zajlott a kommunikáció: oroszul, angolul és franciául, így már kora gyermekkorától kiválóan beszélte mindhárom nyelvet.
Az Októberi Szocialista Forradalom elől a család először a Krímbe, majd a vörösök győzelme után, 1919-ben Angliába, majd Berlinbe menekült. 1925-ben Nabokov feleségül vette Vera Jevszejevna Szlonyimot, 1934-ben megszületett Dmitrij nevű gyermekük. 1937-ben Párizsba költöztek, majd 1940-ben a háború elől az Egyesült Államokba emigráltak.
1941-től Nabokov több amerikai egyetemen tanított orosz és európai irodalmat. Hallgatói közt volt Thomas Pynchon, a posztmodern amerikai irodalom legendás alakja. Rovartani kutatóként is jelentős sikereket ért el, a Harvard Zoológiai Múzeumának lepkegyűjteményét kezelte. 1945-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. Lolita című regénye hozta meg számára a nemzetközi ismertséget, és ezzel egyidejűleg az anyagi biztonságot.
1961-ben családjával Svájcba, Montreaux-be költözött, ahol élete végéig az írásnak szentelhette magát. 1977-ben halt meg, a Laura modellje című befejezetlen regényt maga mögött hagyva. Családjától azt kérte, semmisítsék meg a kéziratot. Fia Dmitrij végül úgy döntött, hogy 2009-ben kiadja apja utolsó művét, mely Magyarországon 2011-ben jelent meg.
Munkásságára a többnyelvűség jellemző: korai műveit oroszul írta, majd áttért az angol nyelvre. Eredetileg a Lolitát is angolul írta, és, mivel elégedetlen volt az angol nyelvű változattal anyanyelvén „újraírta” azt.
Művei rendkívül tudatosan szerkesztettek: cselekményük bonyolult, bővelkednek a nyelvi játékokban, rejtvényekben. A 20. század legnagyobb írói közt tartják számon.
Nabokov, Vlagyimir Vlagyimirovics magyarul megjelent könyvei:
Nézd a harlekint!, Európa, 2012
Laura modellje: meghalni élvezet, Európa, 2011
Másenyka, Európa, 2011
Lolita, Európa, 2011
Király, dáma, bubi, Európa, 2011
Adomány, Európa, 2010
A szem. A bűvölő: két kisregény, Európa, 2009
Ada, avagy Ardisi tüzek, Európa, 2008
A Luzsin-védelem, Európa, 2008 = Végzetes végjáték, Európa, 1990
Gyér világ, Európa, 2008
Tündüklés, Európa, 2007
Kétségbeesés, Európa, 2007
Meghívás kivégzésre, Európa, 2007
Nevetés a sötétben, Európa, 2007
Szólj, emlékezet!, Európa, 2006
Pnyin professzor, Magvető, 2005
Sebastian Knight valódi élete, Európa, 2002
Áttetsző testek, Európa, 1998
Baljós kanyar, Nagyvilág, 1997
Terra incognita, Kráter Műhely Egyesület, 1995
Camera obscura, Európa, 1994